1942-ben született Münchenben, anyja színésznő, apja színész és rendező, mostohaapja zeneszerző és karmester volt. Bár életművének életrajzi megfejtéseit ellenzi, sokat beszél magáról, fiatalkora jól dokumentált, az ismert körülmények pedig evidensnek látszó kapcsolatokat vetnek föl.
Az osztrák rendező eleinte zongorista akart lenni, de mostohaapja biztosította tehetségtelenségéről, aztán színésznek jelentkezett bízva kapcsolatrendszerében, azonban a Max Reinhardtról elnevezett színiakadémia felvételijén is visszautasították. Végül filozófiát tanult a Bécsi Egyetemen, de rossz akadémikusnak bizonyult, a szemináriumok helyett a mozikat látogatta. Filmjeiben mind a színészet, mind a zene elsőrendű szerepet játszanak – nem csak a jellegzetes színészválasztás- és vezetés vagy zenehasználat értelmében. A zene nem filmjei díszítőeleme, hanem esztétikai szerkezetük fundamentuma, szereplői viselkedésének mesterkéltségét pedig épp úgy feltárja, mint képei medializáltságát.
Haneke filmjei ezt a megmunkáltságot, a polgári társadalmak színészkedését, vicces játékait, egymás kölcsönös, megegyezéses megvezetését, és a mindezt gyűlölő fasizmust minősítik. Amint arra Alexander Horwath, az első Hanekéről szóló könyv szerkesztője is utal, a Funny Games (1997) már címével is felidézi Jean Renoir Játékszabályát (1939). Míg Renoir filmje a fenyegetést detektálja, előrevetíti a játékszabályaival elfoglalt burzsoázia elleni gyilkos indulatokat, a Funny Games és a többi vonatkozó film már túl van a beteljesült fasizmuson.
Haneke olyan fiatalokat mutat meg, akiknek a pusztítás nem balsejtelem vagy valóság, hanem interaktív játék, amelyet kedvére visszatekerhet és újraalakíthat az esemény elkövetője, ahogy azt meg is teszik a Funny Gamesben, amikor visszaállítják, majd újrajátsszák a gyilkosságot.
Az egyetemet követően Baden-Badenbe költözött, ahol egy helyi televízió dramaturgjaként és filmkritikusként dolgozott. Az írásban és a rendezésben is itt szerzett először gyakorlatot, a kettőt azóta is elválaszthatatlannak látja, kizárólag saját forgatókönyveit rendezi. Haneke a francia auteur felfogás helyett az írót tartja a film elsődleges szerzőjének. Alkotófolyamatának leglényegesebb eleme a forgatókönyv, amelyben már részletezi az előkészítést, megtalálhatóak benne a kompozíciók előzetes, maradéktalan leírásai, a tökéletes, túlforgatás nélküli snittek előrajzai. A véletleneket, hibákat, zajokat, a realizmus ábrándját keltő eseményeket gondosan kiiktatja. A követeléseiből nem engedő, a forgatás helyszínét uraló despotaként épp a szerzői elmélet – a forgatókönyvírást inkább hanyagoló – plakátarcaira, Alfred Hitchcockra és Otto Premingerre emlékeztet.
Funny Games
Hét tévéfilmet rendezett első nagyjátékfilmje előtt. Kiemelkedik ezek közül a kétrészes Lemmingek, a Hanekét foglalkoztató konfliktusok mintaszerű kibontakoztatása. Tévéfilmjei többsége nemzetközi elismertsége előtt készült, a francia sztárokat felvonultató, díjakat nyerő mozifilmek beárnyékolták életművének korai szakaszát.
Ugyanakkor ezek nem a „későn kiteljesedő” rendező érdekesség számba menő korai darabjai, hanem önértékkel rendelkező, mély művek, és megjelenítik azokat a politikai, szociológiai és formai problémákat, kényelmetlen párbeszédeket, szeretetlen és erőszakos élethelyzeteket, amelyek későbbi tárgyalása világhírűvé tette Hanekét. A Lemmingekben elemzett átörökített brutalitás, az egymást megvető családtagok megjelennek legtöbb filmjében A hetedik kontinenstől a Happy Endig. A Drei Wege zum See című Ingeborg Bachmann adaptáció töredezettsége, beteljesületlensége, a főszereplőnő állapota előre vetítik a 71 töredék a véletlen kronológiájából és Az ismeretlen kód formáját, valamint A zongoratanárnő témáját, a miliő és a főszereplőnő pszichózisának összefüggését.
Haneke felfogásában az érvényes képek nézhetetlenek a befogadó számára, olyan igazságbeszédet mond el, amelyet elviselhetetlen végighallgatni. Ugyanakkor, már első mozifilmjeiben – mint A hetedik kontinens, a Benny videója, a 71 töredék a véletlen kronológiájából és a Funny Games – következetesen tartózkodik attól, hogy – kisszámú kivétel mellett – az erőszakot expliciten ábrázolja. A durvaság nyitánya, a felvezető zajok, az elszenvedők rettegése, és a konzekvencia, a megnyomorított emberek, és a köztük lezajló, feldolgozást legkevésbé sem ígérő dialógusok ösztönzik a félrenézést.
Szerelem
Haneke, mint azt a róla írt összes tanulmány említi, rendkívüli illúziórombolást végez, példa nélküli mértékben mozgósítja nézőit. Közönségét felnőttként kezeli, bizalma van nézői intellektusában és kognitív képességeiben, ahogy azt rendre hangsúlyozza, filmjei több kérdést hagynak nyitva, mint amennyit megválaszolnak. Mégis, a szó tiszteletre méltó értelmében didaktikusak, tanítanak, a hosszú beállítások kitartott kálváriája a tananyag tudatosításának eszköze.
Haneke médiakritikája a komolytalanságról, az erőszak nyegle és divatos megmutatásáról, a filmkép nevelő, morális minőségének elfeledettségéről szól. Mind kulturális jelenségként, mind rendezőként ragaszkodik szigorához, a fogyaszthatóság és a vigasz megtagadásához, a pedagogikus viszonyból adódó hierarchiához. Haneke szadisztikus fiataljai nem válnak ikonná, bűneik megfigyelése nem jelent izgalmat és kielégülést. Olykor úgy tűnik, mintha a média jobban foglalkoztatná, mint a film, de ábrázolásmódja nem csak mediális, hanem filmes trendek ellen is tiltakozik.
A Funny Games a popkultúra gönceivel felruházott fasiszta forma – elsősorban a Született gyilkosok (Oliver Stone, 1994) – bírálata, élvezhetetlen, steril filmjei pedig azzal a vizuális élményeket hajszoló fesztiválközeggel helyezkednek szembe, amely sokáig távolságtartó tisztelettel figyelte életművét.
Az ezredforduló utáni, zömmel francia filmjei a csiszoltság, a kifogástalan forma kiteljesedései, a nyugat-európai értelmiség finom ízléssel berendezett életterével és a kizsákmányolt osztályok lezüllesztett, visszataszító környezetével szembesítenek.
Két filmje is elnyerte a cannes-i fesztivál fődíját. A protestantizmus fasizálódásra gyakorolt hatását vizsgáló A fehér szalag (2009) 1913 nyarán kezdődik, és az első világháború kitörése előtt néhány nappal ér véget. A film Haneke visszatérő motívumán, a gyermeki terroron keresztül viszi színre azokat az elnyomó kapcsolatrendszereket, amelyek olvasatában meghatároztak a provinciális Németországot.
Az Arany Pálma mellett Oscar-díjjal is kitüntetett Szerelem (2012), a Lemmingek mellett, Haneke legszemélyesebb filmje, intimitása, finomsága, kegyelemteljes pillanatai egyediek rendező munkáiban. Eddigi utolsó filmjét, a rendező száraz, lekezelő humorát szokatlanul előtérbe helyező Happy Endet mérsékelt lelkesedés fogadta.
Bár a rendező nem cinefil, filmjei, a fájdalom és a részvétlenség konzekvens ábrázolása szorosan kötik az európai filmhagyományhoz, különösen Maurice Pialat műveihez. A gyűlölet intenzív megjelenítése visszatérő aspektusa az életmű értelmezésének. Amikor Haneke apja látta a Lemmingeket megriadt a filmbeli szülők gyűlöletes alakjától. „Nincs gyűlölet. Figyelem a világot magam körül, és éles szemmel látom a fájdalmat” – válaszolta apjának Haneke.
