Hajdut mindig is a kortárs társadalom problémáinak ábrázolása foglalkoztatta (lásd még: Ernelláék Farkaséknál, Békeidő), legyenek azok múltból ránk ragadt sémák,  prostitúció, elnyomás, konvencionális női és férfi szerepek vagy a gyermekvállalás nehézségei. Az előbb említett témákat nemcsak érinti a Bibliotheque Pascal, de egyedülálló formavilágával ösztönöz a bennük való elmerülésre. Burjánzó, szürreális álomképei olyan mérföldkövet tettek le a magyar filmtörténet útján, melyhez ma is, és még nagyon sokáig vissza fogunk térni. 

A film zsenialitása a meseszerű, máskor meghökkentő, de mindig magukkal ragadó részletekben rejlik, miközben külső tényezők is meghatározták az egyediségét, amik az akkori körülményekből adótak. Az államilag támogatott filmgyártástól azóta teljesen függetlenné vált Hajdu leglátványosabb, nemzetközi koprodukción alapuló munkája ez, amely még pont az MMKA felbomlása és az azt követő több éves filmgyártási válsághelyzet előtt született. Az új rendszer már nem kedvezett a több ország összefogásával készült, hasonlóan összetett, nagyszabású, ugyanakkor kimondottan szerzői filmeknek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne találnánk kapcsolódási pontokat az utána következő magyar filmekkel.

Igor és Ivan Buharov már több mint 20 éve alkotnak együtt, számos kísérleti-, rövid- és dokumentumfilmet jegyeznek. Az itt élő lelkek nagy részében (2016) fantázia és valóság egymásba keveredve hoz létre egy sötét, alternatív valóságot, melyet folyamatos szürreális kompozíciók tarkítanak. Buharovék világának szöges ellentéte, az Ujj Mészáros Károly által rendezett szürreális-fantasztikus krimikomédia, a Liza a rókatündér (2016). Ujj Mészáros is határozottan játszik műfajok vegyítésével, stilizált világában a szocializmus keveredik a kapitalizmussal. A főhősnő – Monához hasonlóan – saját fantáziájába menekül a valóság, illetve a magány elől. A főszereplő belső világának megjelenítése és a fogyasztói társadalmat bíráló szemlélet miatt is párhuzamba állítható Hajdu remekművével. Nem hagyható ki a sorból Reisz Gábor sem, ugyanis a Rossz versek (2018) szabadon és finoman játszadozott a vizuális metaforákkal és ritmikus vágásokkal. Bár Reisz munkásságához a szentimentálisabb témák, mint például a szerelem és az önkeresés közelebb állnak - Hajdu munkáihoz hasonlóan - filmjei bemutatják jelen társadalmunk korszellemét is.

A Bibliothéque Pascal nem csak egyedi stílusjegyei és metafora rendszere, hanem narratív komplexitása miatt is kiemelkedik a magyar filmtörténet elmúlt 20 évéből. És hogy mitől aktuálisabb most, mint valaha? A visszatekintésben szó lesz többek között Kelet-Európaiságról, identitásról, a migrációról és Kelet-Nyugat viszonyrendszeréről. 


Önkeresés egy globalizált világban

A film Kelet és Nyugat-Európa, pontosabban Marosvásárhely és Liverpool között mozog. Kelet-Európát, azon belül is Romániát egy züllött, vad világként látjuk, mintha a történetet Nyugat szemszögéből néznénk. Az erdélyi Török-Illyés Orsolyát, a Mona karakterét alakító színésznőt kérdeztem arról, hogyan látta belülről ezt a világot: „Azt hiszem, ez a vadság még ma is bőven benne van Romániában. Ettől függetlenül a BP Romániája olyan, ahogy azt Szabolcs látta, engem tulajdonképpen mindig is meglepett és lenyűgözött, hogy ez számára milyen színes, csodálatos és titokzatos világ.” S valóban, ebben a vándorló, vásári életmódban, amiben Mona is él, árnyoldalai és nehézségei mellett ott rejlik valami belülről jövő őszinte szépség, a szabadság esszenciája is. 

A szabadságnak azonban mint tudjuk, sokszor ára van. Főhősnőnk Mona, tipikus ösztönlény, aki láthatóan nem találja helyét a világban, ezért egész életében csak sodródik. Mikor az élet Viorel (Andi Vasluianu) elé veti, a férfi megjegyzést tesz román akcentusára. Mona karaktere kimondottan a „magyarnak román, románnak magyar” személyt testesíti meg, akinek származása miatt folyamatos előítéletekkel kell szembenéznie. 

Globalizált világunkban az emberek egyre nehezebben találják helyüket, az identitásukat vesztett tömegek folyamatosan a bennük keletkezett űrt próbálják betölteni vagy kiutat találni az aktuális helyzetükből. Mindez sokszor párosul egy anyagi javakkal kecsegtető, valójában hamis álomképpel az ígéret földjéről, Nyugatról. A film egyes epizódjai ezért történnek meg elkeserítő gyakorisággal a valóságban: a szegénységből kitörni vágyó emberek akaratukon kívül embercsempészek kezére kerülnek vagy önként vállalnak munkát a szexiparban. Szilárd identitás hiányában létük folyamatos megkérdőjelezésnek van kitéve.

Új perspektívákat nyit a történet értelmezésére az elmúlt évek menekültválsága, ami tovább mélyíti az etnikai hovatartozásból adódó megkülönböztetés problematikáját. A válsággal párhuzamosan a nacionalista hangok is erősödnek Európában, egy olyan bezárkózó politika próbál teret nyerni, amely a Monához hasonló, kevert etnikumú, multikulturális térben élő emberekkel szemben határozza meg magát. Azzal, hogy Hajdu az etnikailag és kulturálisan sokszínű Erdélybe helyezi főhősnőjét, egyszerre mutat rá az Európában folytonos ellentéteket szövő, hierarchikus hatalmi viszonyokra, a nemzeti és etnikai eredetű konfliktusokra, illetve az identitás hiányának problémájára.

Arról is kérdeztem Török-Illyés Orsolyát, a karakteréhez hasonlóan az elmúlt évtizedben volt-e része hátrányos megkülönböztetésben.

„Az erdélyiségem elég stabil bennem, nincs mögötte semmi fennköltség vagy ideológia, de nem is kellett túl sokat foglalkoznom vele, talán mert a  színházi- és filmes világ alapvetően mindenütt toleráns és sokszínű. A megbélyegzéshez, címkézéshez hozzászoktam. Az sem most kezdődött. Anyám volt irredenta a 80-as években, mert Szilágyit, Kányádit szavalt. Voltunk sokan csőcselék – románok és magyarok egyaránt – Ceausescu szemében '89 decemberében. Aztán '90 márciusában románellenes, hazátlan, amikor a kisebbségi oktatásért könyvvel és gyertyával vonultunk az utcán Marosvásárhelyen. Neveztek románnak Magyarországon, már magyar állampolgárként is, akár egy sima vérvételkor. Kommunistáztak aztán, amikor az Uránia moziban röplapoztunk a pályázaton kívüli filmes juttatások ellen. De Erdélyben is neveztek már „tápos”-nak. Migráns-simogató, amikor épp segélykamiont pakoltam tíz spanyol nővel, Soros-bérenc a CEU kapcsán. Csak ami most így hirtelen eszembe jut. Most épp magyarellenes kultúrterrorista liberálbolseviknak kéne éreznem magam, ha fontosnak tartom az SZFE autonómiáját. Kissé rezignáltan fogadom.”

Desdemona rémálma

Mona szürreális emlékeiben az eddig említett univerzális problémák egymás után tűnnek fel. Miután szembesül a tudattal, hogy apja eladta prostituáltnak, embercsempészek kezébe kerül. Hamarosan egy sötét és szűkös terű teherautóval Angliába szállítják, ezáltal bepillantást kapunk az illegális emberkereskedelem világába. Ez talán már senkinek sem ismeretlen a hírekben egyre gyakrabban feltűnő szörnyű történetek miatt, gondoljunk csak a tengereken elsüllyedt menekülthajókra vagy teherautókban – olykor fagyasztókocsiban – megfulladt menekültekre. 

Ezek a problémák 10 évvel ezelőtt is jelen voltak a világban, csak akkor nagyrészt még a Balkánra korlátozódtak, és nem érintették az egész kontinenst. Az elmúlt évek fejleménye, hogy már az európai átlagember életére is hatással van a migrációs hullám. Idén a koronavírus járvány miatt a helyzet tovább súlyosbodott, mikor egyes európai országok az egyébként is túlterhelt egészségügyi rendszerük miatt megtagadták a menekülthajók kikötését, így kockáztatva számos menedékkérő életét. Érdekes egyébként az a kissé ironikus jelenet is, amiben a rendező jelzésszerűen azzal utal a fulladás lehetőségére, hogy Monának kellemetlen szagok miatt kell egy ideig visszatartania lélegzetét.

A híres és nagy tekintélyű román színészek (Andi Vasluianu, Răzvan Vasilescu, Oana Pellea) mellett, Shamgar Amram Pascalja a film egyik leghitelesebb alakítása. A mutatványost Hajdu London utcáin fedezte fel, ahol ugyanazt a monociklis műsort adta elő a járókelőknek, mint amit a filmben is láthatunk.  Shamgar Amram kiválóan alakítja a hetykén magabiztos, intellektuális, bordélyt vezető strici szerepét. Monához hasonlóan Pascal karaktere is a szegénységből fakadó kiszolgáltatottság áldozata lett, azonban ellentétes utat bejárva a hierarchia végpontjaira érkeztek meg: míg Pascal elfogadva sorsát felküzdötte magát egy csúcspozícióba az alvilágban, addig Mona ellenállásával csak mélyebbre taszította saját magát. A „Bibliothéque Pascalba” a társadalom kiváltságos tagjai járnak, hogy irodalmi szerepjátékokkal magasztalják fel perverzióikat. Itt mutatkozik meg igazán a Nyugat fejlettségéből adódó szisztematikus romlottság is. Ezt a tényt maga Pascal foglalja össze tökéletesen talán a film egyik legerősebb kijelentésében mikor Mona kérdésre, hogy miért működtet bordélyházat, azt feleli: „Mert ha én nem csinálom, megcsinálja valaki helyettem, csak rosszabbul”.

Életek a kirakatban, kirakatban élni

Bár a történet nem szenved hiányt fordulatokban, a film egyik legmeghatározóbb jelenete, mikor Mona kislánya, Viorica életre kelt álma, tűzoltózenekar formájában kiszabadítja anyját a liverpooli bordélyházból. Hajdu ebben a jelenetben a belső képek megjelenítését fűzi össze a mese erejének bemutatásával. Mona a kezdetektől fogva egy álomvilágba temeti valós emlékeit, hogy megbirkózzon a szörnyűségekkel, amiket átélni kényszerült. A kerettörténetben szereplő hivatalnok nyilvánvalóan nem hiszi el történetét arról, milyen körülmények között hagyta nagynénjénél Vioricát, akitől aztán elvették a kislányt. Ahogy minden eddigi férfi, úgy ő is átveszi az irányítást Mona felett: nem csak tárgyilagosan és ridegen beszél vele, de arra kényszeríti, találjon ki egy hihetőbb történetet, vagyis mondja el az igazságot. 

A húsbavágó realitás, hogy a prostitúció valósabbnak hangzik a kitalált mesénél, szomorú korképet mutat világunkról. Miután a gyámhivatalnok az utolsó reménytől is megfosztja az anyát, hogy valaha visszakaphatja kislányát, a jegyzőkönyvbe zárásként mégis Mona alkalmasságát jegyzi le. A filmnek ezen a pontján a gyámügyes meglepő döntése miatt teljesen eltűnik az addig is nehezen észlelhető határvonal fantázia és valóság között. 

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a forgatáson

A Bibliothéque Pascal nem Nyugat és Kelet-Európa oppozíciójáról, hanem a két pólus között fennálló, kölcsönös kizsákmányolási láncról szól. A film utolsó jelenetét nézve csak egyetlen tényben lehetünk biztosak: a hivatalnoknak köszönhetően Mona visszakapta kislányát, így újra együtt lehetnek. Az idillt azonban hamar megtöri a lassan kizoomoló kamera, mikor felsejlenek egy ismerős lakberendezési áruház terei. Mona újra mesélni kezd: egy pokolban rejlő 100 szobából álló várról, melynek minden szobájában egy mesehős raboskodik. Ezek a szobák egyszerre a Monát fogva tartó liverpooli bordély és a fogyasztói társadalom kritikai metaforái. Az áruház díszletei, melyekkel a nyugatról betelepült áruházláncok esztétikus módon szemléltetik az ottani jóléti társadalmi mércét, a kelet-európai ember számára vágyképek maradnak csupán. Körbejárni az áruház tökéletes harmóniában felépített tereit és elképzelni, hogy akár a mi hálószobánk is lehetne egy IKEA-katalógus illusztrációja, ma már egyenértékű program egy sétával a parkban. Ösztönösen vágyakozunk a szebb tárgyakra, ahogyan magára Nyugatra is.

„Van egy emlékem a forgatásról, amikor ott állok hajnalban a szülővárosom, Marosvásárhely lezárt főterén, kétszáz statisztával, daruskocsival, a pirotechnika meg éppen a karácsonyfa felgyújtására készült, mindez egy film miatt, amit a férjem rendez, a partnerem a lányom, valamint tinédzserkorom ikonjai, Razvan Vasilescu, Oana Pellea. Nem sok időm volt elmélázni rajta, de elég komplex pillanata volt az életemnek.” – idézte fel Orsolya a legkülönlegesebb élményét a film forgatásáról. 

Azt hiszem, elég egyszer megnézni ezt a filmet, és jönni fog az a mágikus pillanat, amikor a Bibliothéque Pascal behúz a szürreális világába. Hajdu Szabolcs időtálló, vizuális metaforákban gazdag alkotása ugyanis úgy beszél a világunkat fojtogató globális problémákról, hogy az ma is új gondolatokat ébreszt és magával ragadja nézőjét.

Tíz évvel ezelőtti interjúnk Hajdu Szabolccsal a Bibliothéque Pascalról itt olvasható