filmhu: Honnan az ötlet, és milyen hosszú ideig készült a film?

RL: Közel két évig készült, először 2003 tavaszán merült fel a Diogenész ötlete. 1979-ben Őszinte szó kevés… címmel készítettem egy filmet az akkori hajléktalanokról, akik jórészt intézetből kikerült fiatalok voltak, „csövesek”, akkor úgy hívták őket. Ma már teljesen más a helyzet, nincs pontos statisztika, de becslésem szerint 20-30 ezer ember lakik az utcákon, ez egy jóval nagyobb népesség és ezeknek több mint a fele Budapesten bujkál. Ezekről az emberekről az derült ki a kutatások során, hogy a rendszerváltozás után kialakult viszonyok alatt valamikor, valamiért nem tudták megvédeni saját érdeküket.

filmhu: Készítés közben nem merült fel, hogy a téma esetleg már elcsépelt, és érzéketlenséggel fog találkozni?

RL: Többször felmerül ez, de az eddigi filmek valahogy mindig a hajléktalan élet romantikáját keresték . Mi elsősorban az okokat kerestük. Hogy miért kerültek ide ezek az emberek, és van-e ebből kiút egyáltalán. Viszonylag hosszas kutatómunkával jellegzetes alakokat sikerült találnunk.

filmhu: Mi volt az egyéb nézőpont, ami miatt más ez a film mint a hasonló témájúak?

RL: Valóban külön szempont volt, hogy olyan nézőpontot találjunk, amilyenből még nem vizsgálták ezt a dolgot, és ez az értelmiségiből lett hajléktalanok kérdése. Többnyire őket kerestük meg, akik fura módon túl vannak reprezentálva a hajléktalanok között. Az értelmiségit itt tágabb értelemben vettük:  iskolázott. Akadt mérnök, mesterszakács, de orvosokat is lehet találni köztük.

filmhu: A filmnek az a célja, hogy bemutasson egy állapotot vagy hogy megváltoztasson az nézőkben valamit?

RL: Azon az illúzión már rég túl vagyok, hogy a filmek közvetlen hatásában bízzak, de azért minden becsületes munkának feladata, hogy tükröt tartson a társadalom felé. És ha ez ügyben sikerült valamit megmozdítanom, az talán nem baj. A filmben elhangzik egy fontos mondat Szappanos Lajos szájából, miszerint olyan szervezet, ami bizonyos szinten foglalkozik a hajléktalanokkal, nagyon sok van. Ugyanakkor van a létezésünek egy érdekes paradoxona: csak egy bizonyos pontig mennek el a rehabilitációban, mert ha tovább mennének, akkor többé nem lenne szükség rájuk.