A filmet tavaly rövid dokumentum kategóriában Oscar-ra is nevezték, amely jó hírverés volt a lengyel alkotópáros számára. A Verzión vendégeskedő Hanna Polak ezzel együtt nem elégedett. Mint mondja, annyian tengődnek az utcákon, idősek és gyerekek egyaránt, hogy bármekkorát szóljon is a film, boldogsága nem lehet felhőtlen. A lengyel rendezővel rövid budapesti tartózkodása alatt beszélgettünk.
filmhu: Ami engem a filmjében leginkább sokkolt, az az embereknek a közönye, érzéketlensége, amelyet a pályaudvaron, a földön fekvő gyerekek iránt tanúsítanak. Ráadásul – úgy tűnik – ez a természetes viselkedésük, hiszen a film egyes részei mintha titokban, a járókelők tudta nélkül lettek volna felvéve.
Hana Polak: Igen, sokszor el volt rejtve a kamera, de ennek elsődleges oka, hogy a rendőrség folyamatosan zaklatott forgatás közben. Volt ugyan engedélyünk, hogy filmezhetünk a metró területén, de ez nem különösebben érdekelte őket, egyszerűen nem akarták, hogy a földön fekvő, kolduló gyerekeket filmezzük. Úgyhogy felvettünk pár percet, mire megjelentek, kikapcsoltatták velünk a kamerát, aztán amikor elmentek, akkor megint forgattunk. De többnyire nem rejtett kamerát használtunk.
Nyilvánosan is forgattunk, ilyenkor voltak járókelők, akik odajöttek és számon kérték rajtunk, hogy mit forgatunk, miért forgatunk, miért filmezzük a gyerekeket, egyszerűen csak belénk akartak kötni. Nem az éhező gyerekek zavarták őket, hanem mi. Persze, voltak azért olyanok is – ahogy a filmben is látszik –, akik odamentek a gyerekekhez, pénzt, ételt vagy ruhát adtak nekik, megpróbáltak beszélni velük. De nem ez volt a jellemző.
filmhu: Összesen mennyit forgattak?
HP: Több mint száz óra felvett anyagunk volt. Ebből állítottuk össze azt a negyven percet, ami szerintem elég ahhoz, hogy rávilágítson a helyzetre.
filmhu: A filmben szereplő gyerekeket már a forgatás előtt is ismerte?
HP: Nem mindenkit, de sokukat igen. Azoknak a jótékonysági tevékenységeknek köszönhetően, amelyet az Active Child Aid nevű szervezettel együtt végzünk, már korábban is kapcsolatban voltunk velük.
 |
| Változtassanak az életükön, hiszen ők is értékes, tehetséges emberek |
filmhu: Igen, Ön több mint tíz éve végez ilyen jellegű tevékenységet Oroszországban, és az említett szervezetnek is alapítója. Konkrétan hogyan tudnak segíteni a gyerekeknek?
HP: Többféle módon, például elsősegély-szolgálatot teljesítünk az utcán. Vagy, ha komolyabb problémáról van szó, orvosi segítséget hívunk a gyerekekhez. Emellett étellel, ruhával látjuk el, és megpróbáljuk meggyőzni őket arról, hogy talán haza kéne menniük, vagy legalább valamilyen árvaházban élni. Ez a legfontosabb része a munkáknak, meggyőzni őket arról, hogy változtassanak az életükön, hiszen ők is értékes, tehetséges emberek.
filmhu: A sok megrázó jelenet közül az egyikben belépnek egy kis helységbe, ahol éppen ragasztóval kábítják el magukat az ott lévő gyerekek. Látszik rajtuk , hogy meglepődnek az Önök érkezésén. Voltak előre eltervezett jelenetek is, vagy az egész munka improvizatív volt?
HP: Semmit nem terveztünk meg, minden magától jött. Kigondolhatja persze az ember előre, hogy mit fog kérdezni egy jelenetben, de a válaszok hatására egészen más irányba mehet el a beszélgetés. A dokumentum-műfajban nagyon nehéz tervezni. Csak mész, és figyeled a világot. Vannak, akik megteremteni akarják a valóságot, pedig a valóság ott van a szemünk előtt, nem kell létrehozni. Mondjuk, a város képei, amelyeket átkötésnek használtunk, természetesen előre eltervezettek. De ezeken kívül minden más spontán. A gyerekeknek is elmondtam vagy százszor, hogy semmi különöset nem kell tenniük a kamera előtt, csak azt, amit amúgy is csinálnának.
filmhu: Azt érzem ki a filmjéből, hogy minden hajléktalan problémájáról beszélni akart, de ahhoz, hogy erre egyáltalán odafigyeljenek az emberek, az otthontalanság legszörnyűbb fajtájára kell rávilágítania: az utcán tengődő gyerekeket kell bemutatni.
HP: Igen, és ez természetesen nem csak Oroszországban probléma. Hajléktalanok a világ minden táján vannak, idősek és fiatalok egyaránt. Talán ennyi, utcán élő kisgyerek csak Moszkvában van, de ettől még világméretű problémáról van szó. A legkönnyebb persze azt mondani, hogy ez ellen nem lehet mit tenni. De ez nem igaz. Különböző szervezetekkel karöltve igen is, lehet mit tenni, részt venni a programjaikban, mert ez a vezetőkre is hatással lehet. Oroszországban például sokat javult a politikának a hajléktalanok problémáihoz való viszonya. Ráadásul, ha nem teszünk semmit, arra egyszer úgyis ráfizetünk, hiszen ezekből az utcagyerekekből egytől egyig bűnözők lesznek.
filmhu: Mit gondol, a filmje elősegítheti ezeket a változásokat?
HP: Természetesen sokkal többre lenne szükség, ezzel együtt boldoggá tesz, amit a filmmel elértünk. Fontos, hogy nyilvánosságot kapjon az ügy, hogy a sajtó foglalkozzon vele, és ez, köszönhetően többek között a film Oscar-jelölésének, megvalósulni látszik. Ugyanakkor, még mindig rengetegen vannak az utcán, akiken nem tudtunk segíteni. Ezért aztán soha nem leszek elégedett.
filmhu: Mit tervez a jövőre?
HP: Dolgozom egy újabb dokumentumfilmen, amely szintén hajléktalanokról szól, de nem csak gyerekekről. Ezt is Oroszországban forgatjuk, ahol más jellegű kötelezettségem is van: be kell fejeznem filmes tanulmányaimat. Utána viszont teljes gőzzel az új filmre koncentrálhatok.
