Az 1971-ben bemutatott Touch of Zen a modern wuxia talán legfontosabb alapvetése, új minőséget teremtett és iskolát alapított. Rendezője, King Hu a kínai kardjátékfilm nagy megújítója volt, korábban a Come Drink with Me (1966), majd a Dragon Gate Inn (1966) című tételekkel aratott hatalmas sikert, de a valódi korszakváltást ez a 188 perces eposz jelentette: mind cselekményvezetését, mind technikai megoldásait tekintve felülmúlta a korábbi darabokat, és azóta is a legkiválóbb mozik között tartják számon.

Amint azt a játékidő is sejtetni engedi, a direktor kerülte a kapkodást, ráérős, szép expozícióval dolgozott; közel egy órát tölt a szereplők bemutatásával és a környezet megfestésével, mire előkerül a kard, és megtörténik az első összecsapás. A történet szerint Ku (Shih Chun) egy kicsiny, félreeső faluban él édesanyja oldalán, kenyerét ecsettel és tintával keresi; portrékat rajzol, leveleket ír és plakátokat másol. A fiatalember egy elhagyott erődrendszerben lakik, a környezet lidérces: a roskatag paloták közt süvít a szél, mindent felver a gyom, az üresen kongó épületeket alig néhány jöttment lakja, kik szegénységük miatt kényszerülnek ide. Egy napon szépséges, ifjú hölgy (Feng Hsu) érkezik a pletykák szerint kísértetek által járt romok közé, bevackolja magát a volt parancsnoki palotába. A kalligráfus nagy figyelemmel övezi Yangot, de evvel nincs egyedül: a császári titkosrendőrség emberei is megjelennek a faluban, merthogy a lány –mint utóbb kiderül -- szökevény, egy halálra kínzott katonatiszt gyermeke, ki egy renegát tábornok, Shih (Ying Bai) segítségével menekült meg a büntetés elől. Ku a hatalom által üldözött, a ráolvasott vádakat illetően teljességgel ártatlan lány mellé áll, s bár támad néhány szövetségesük, vajmi csekély esély mutatkozik a nyomasztó túlerő ellenében. A kalligráfus furfangos stratégiájának és a kardforgatók képzettségének hála, mégis megmenekülnek, de az utolsó csatában elszakadnak egymástól, és ismét bujkálásra, illetve vándorlásra kényszerülnek -- a komplex történet éveken át zajlik, a cselekmény kibontása nem véletlenül igényel hosszú órákat.

A Touch of Zen cselekményszövés és filmtechnika oldaláról nézve egyaránt remekmű, a wuxia hosszú történelmének talán legtisztább, legfényesebb gyöngyszeme. A szereplők hosszú snittekben csapnak össze, a gondos koreográfiákat komoly drótmunkával támogatták meg; a főhősök így váltak képessé a könnyed repülésre, általában véve a gravitáció legyőzésére. King Hu ebben a filmben teremtette meg azokat a látványos stílusjegyeket, melyeket ma már jellemzően a kínai kardjátékfilmekkel azonosítunk, s melyeket az elmúlt években Hollywood is nagy sikerrel emelt át (elég a szörnyű véget ért Mátrix-trilógiára gondolni), új kapukat nyitva ki a zsáner számára, és soha nem látott méretűre növelve a kínai harcművészeti filmek rajongótáborát. Ami pedig a legcsodálatosabb: a Touch of Zen nem csupán összetett története, markáns karakterei, nyomasztó helyszínei miatt bizonyult felejthetetlennek, de -- pedig ez más műfajú filmek esetében sem nevezhető mindennaposnak! -- a rendező komoly és szép üzenetét is torzítások nélkül tolmácsolja.

King Hu korszakalkotó munkája direktorok sokaságára hatott megtermékenyítően, nyomában új iskolák alakultak ki; ám a trend, melyet teremtett, hideget és meleget egyaránt hozott, az általa kifejlesztett eszközöket jóra is, rosszra is alkalmazták. Chen Kaige (A császár és a gyilkos, 1999) tavaly bemutatott mozija, a The Promise (eredetiben: Wu Ji) a kortárs kardjátékfilmek nemzetközi art-piacra szánt díszpéldánya, amely klinikai jelleggel példázza a legújabb generációs wuxiák jellegzetes kórságait: amíg a Touch of Zen (és a korábbi klasszikusok) valamennyi szinten remekül működtek, a modern moziknál bizony megesik, hogy a teljességgel eltúlzott formai bűvészkedések mellett elsikkad a tartalom. A The Promise megalomániás, modoros divatmozi; a színészgárda népes, a költségvetés hatalmas, a látvány letaglózó, ám maga a film üresre csiszolt, lelketlen és szemérmetlenül hatásvadász -- a rendező úgy vélte, a freskószerű, nagy műgonddal megkomponált képek, a csicsás jelmezek, és a számítógépes képalkotás hamis varázsa minden más kvalitást kiválthat. A forgatókönyvben rejlő dramaturgiai lehetőségeket parlagon hagyták, a főszereplők közt szép számban akadnak idegesítő bájgúnárok (Guangming tábornok, a Császár – Hiroyuki Sanada, Cheng Quian), de a legerősebb karaktereket (Wuhuan, Snow Wolf - Nicholas Tse, Ye Liu) is megfojtja a gátlástalanul alkalmazott CGI-technika. Sajnálatos módon kortünettel állunk szemben, napjainkra a nagy költségvetésű filmekkel szemben mintha elvárássá nőtte volna ki magát a digitális technológia nyakló nélküli alkalmazása: már a Repülő tőrök klánja (rendezte: Zhang Yimou, 2004) esetében is rátelepedett a filmre, a The Promise pedig vegytiszta bizonyítéka annak a tételnek, hogy a számítógépes képalkotás csakis olyan rendezőnek való, ki ellent tud állni a szirének csalfa énekének. Ha a direktor nem ismeri a józan mértéket, ha mindenből többet és színesebbet akar, ha nem képes kordában tartani a nekivadult látványtervezőket és grafikusokat, úgy az eredmény vigasztalan parasztbarokk lesz, és a giccs ül véres tort az esztétikum felett -- kellemetlen, de a nemrégiben bemutatott Dragon Tiger Gate (rendezte: Wilson Yip) is ezt a félelmet látszik igazolni.

A wuxia műfaj népszerűségét a zseniális művészek alapozták meg, olyan hagyatékot örökítve át, olyan szellemi és esztétikai fedezetet halmozva fel, melyet a legkevésbé sem illendő eltékozolni a modern technológia iránti vak rajongás oltárán. King Hu új minőséget teremtett és utat mutatott, ám Chen Kaige hipermodern filmje nyilvánvaló zsákutca a zsáner fejlődéstörténetében, legjobb esetben sem több mint figyelemreméltó kudarc; jó lenne, ha a nemzetközi forgalmazásra szánt, nagy költségvetésű kardjátékfilmek alkotói megtanulnák a keserű leckét, és nem a grafikai processzorokra bíznák a mozi varázslatát, ily módon váltva hamisan csillogó aprópénzre a tradicionális wuxia mítoszát.

Néhány, a tematikához illeszkedő ajánlás:
Torching the Red Lotus Temple (1928); Dragon Gate Inn (1966); Come Drink with Me (1966); Zu Warriors (1983); New Dragon Inn (1992); Bride with White Hair (1993); Ashes of Time (1994); Dao (1995); Tigris és Sárkány (2000); Hős (2002); Repülő tőrök klánja (2004); Seven Swords (2005)