Évszázadokon át a szamuráj volt a japán nemzet lelke, a harcos nemesek alkották az átjárhatatlan kasztrendszer elitjét. A bátorság, a tántoríthatatlan hűség, a megszállott halálvágy voltak a jó kardforgatók legfőbb érdemei; eme erények az évszázadok múlásával megkoptak és háttérbe szorultak, 1945 után pedig nem csupán hatályon kívül helyeződtek, de az új hatalom bűnnek kiáltotta ki őket. Az amerikai hatóságok mindent megtettek a szamuráj-mítosz lerombolása végett: a közkézen lévő kardok javát begyűjtötték és megsemmisítették, tilalommal sújtották a Hagakure és a hasonlatos művek nyomtatását, miként a hagyományos kardjátékfilmeket (chambara) és történelmi drámákat (jidai-geki) is indexre tették. A megváltozott politikai és kulturális közegben a szamurájokat rehabilitációjában, a hagyományok átmentésében kulcsszerep hárult a mozgóképre. Ebbéli munkálkodásuk során a rendezők gyakorta merítettek a Meiji-restauráció előtti korszak eseményeiből, mikor még élt a régi erkölcs, ám a bushido kódját már kevesen követték, a harcosok kasztja általában véve elkorcsosult – ellenben a csillagok is csak az éjszakai égbolton ragyognak, ezért a hű kevesek kvalitásai még tisztábban, még élesebben mutatkoztak meg.

Kihachiki Okamoto 1966-os filmje, a Végzet kardja (Dai-bosatsu toge) fontos korban fogant: remekül példázza, hogy bár a műfaj újrafelfedezésére közel húsz évet kellett várni, a kényszerszünet és a csendrendelet paradox módon jót tett japán kardjátékfilm minőségének. A Végzet kardja a revitalizált chambara egyik díszpéldánya: szereposztását (Tatsuya Nakadai, Toshiro Mifune), forgatókönyvét, állagát és jellegét tekintve egyaránt referenciaértékű mű, a klasszikus fekete-fehér korszak büszke hírmondója.
A film közvetlenül a Meiji-restauráció, a szamuráj-kaszt feloszlatását és a kardviselés tilalmát kihirdető rendeletek meghozatala előtt játszódik, mikorra a harcosok – a háborúk elmúltával -- már elvesztették egykori jelentőségüket. Vadul tombolnak a béke évei, az 1637-es Shimabara-felkelés óta nem volt nagyobb fegyveres konfliktus Japánban, az elvhű csatlósok jobb híján fakardokkal vívott mérkőzések során teszik próbára képességeiket. A film főhőse, Ryunosuke Tsukue (Tatsuya Nakadai) számos kihívást teljesít, rendre nyertesen kerülve ki az összecsapásokból, ám egy napon arra kérik, hogy veszítse el az esedékes próbát. Az opponens asszonya cserébe felajánlja legbizalmasabb kegyeit, az alku megköttetik, de az ügymenet furcsa kanyart vesz, és a kihívó fél a megegyezést meghazudtolva holtan marad a páston. A megboldogult iskolájához tartozó szamurájok bosszút kívánnak állni; vesztükre teszik, mert a szomorú tekintetű, ám felülmúlhatatlan mészárlástudományi ismeretekkel bíró harcos vívástechnikai gyakorlat gyanánt kardélre hányja mindahányukat. Ryunosuke Tsukue folytatja bűnös életét, anyagi ellenszolgáltatásért cserébe gyilkolja a helyi nemesúr ellenségeit, miközben az Utsuki-család ifjabb sarja bosszút esküszik, képzi magát, és felkutatja testvére elveszejtőjét. A romlott szívű csatlós időközben a Shinsegumi elit alakul tagjává válik, jó bérezésért ismét fordítva egyet köpönyegén, a hanyatló sógunátus utolsó védelmezői közé lép, és várja a kihívást – kardforgató azonban őt le nem győzheti, csakis saját démonai kerekednek felül rajta.

A Végzet kardja mámorítóan szép, a szamuráj-hagyományokhoz híven lényegre törő, szikár film, telis-tele csodálatos képekkel, pompás alakításokkal és elképesztően koreografált, hitelesen eljátszott harci jelenetekkel. Tökéletesen demonstrálja a japán vívás kifinomult tudományát, a harcosok balett-táncosokat lealázva, légies magabiztossággal irtják egymást, kiváltképpen figyelemreméltó Tatsuya Nakadai és Toshiro Mifune teljesítménye – náluknál pompásabb fenevadakat ritkán látni a mozikban. Nakadai két nagyjelenetben is diszponál, olyan mészárlásokat rendez, amelyekhez képest a Menyasszony (Uma Thurman) Kék Levelek Házában végrehajtott tömeggyilkossága csupán kezdetleges imitáció (Kill Bill, 2003), Toshiro Mifune bemutatója nemkülönben lélegzetállító. Ők ketten a spektrum ellentétes pontjait képviselik: Ryunosuke Tsukue harci járatossága és szilajsága a régi mestereket idézi, de önző lelkét már a pusztításnak és a halálnak ajánlotta, ennélfogva kardja is gonosz; ellenben a vívóiskola mestere szívét nem ragadta el a kapzsiság és a bosszúszomj, fegyvere sem tombol kontroll nélkül.

A 2003-as Amikor az utolsó kardot is kivonják (Mibu gishi den) rokon értelmű alkotás, tematikáját tekintve is közösködik Kihachiki Okamoto filmjével: mindkettő a büszke szamurájok morális hanyatlását, a harcos kaszt végnapjait ábrázolja, leplezetlen nosztalgiával mutatva be a végleg tovatűnt erélyeket. Ám utóbbi a történet színe, előbbi pedig a fonákja; az 1966-os darab főszereplője maga is letér az erény útjáról, és alászáll a pokolba, imitt pedig magára talál, és igazszívű bushi módjára fejezi be földi életét. A Végzet kardjában csak epizódjelleggel szerepel a különleges rendészeti egység, Yojiro Takita rendezése pedig a Shinsengumi bukását mutatja be a maga sajátos szemszögéből, egy eredeti klánját eláruló, a kor általános szemléletéhez igazodva tisztséget csakis pénzért vállaló szamuráj alakját középpontba állítva. A „borzalmas vidéki kardforgató, aki csak a családjáról és otthonáról fecseg” az új rendeleteknek köszönhetően kerülhet be az elit egységbe; a középkorú férfi nyájas modor mögé rejti mohóságát és kétszínűségét, magára haragítva az igazi szamurájokat, kik a sógunátus szolgálatára ajánlották fel kardjukat és életüket. Kanichiro Yoshimura (Kiishi Nakai) csodálatos képességű vívó, ám csatlósként nem sok haszna van, hisz ura szolgálata helyett folyton csak saját érdekével gondol, és sem a zsarolástól, sem a hazugságtól nem riad vissza. A férfi csak lassanként, a veszedelmek felszaporodásával ébred rá a bushido értelmére, és az alkony beköszöntével válik valódi szamurájjá, hogy önfeláldozó cselekedetei kiragyogjanak a sötétségből, követendő példát állítva az igaz kardforgatók elé.

Az Amikor az utolsó kardot is kivonják filmtechnikai szempontból hasonlóan szikár, narratíva szempontjából azonban sokkalta komplexebb, mint négy évtizeddel korában készült rokona. A történetet visszaemlékezések adják ki, két szemszögből mutatva be a főszereplő életútját; lassan bomlanak ki a szálak, lépésben fejlődik a cselekmény. Szívszorító hitelességgel mutatja be, miként süllyednek egyre mélyebbre a Shinsengumi kiváló szamurájai: a különítmény egysége megbomlik, a hitszegők szembefordulnak bajtársaikkal, majd a nemes harcosok gazdátlanná válnak, éhezés és nyomor sújtja őket, tartásukat mégsem veszítik el. Küzdelmes életüket megalázó módon a Császár ellenségeiként fejezik be: a lázadásra kényszerített elit gárdaegységet puskákkal és ágyúkkal lövetik szét, a tagok közül csak néhány hírmondó – többek közt az egyik narrátor -- marad életben.
A szamurájok kasztját 1871-ben feloszlatták, majd a nemes kardforgatók mítoszát a rákövetkező évtizedekben két ízben is megpróbálták semmissé tenni, hogy végleg a történelemkönyvek lapjaira száműzzék a bushido hagyományát – ám a rendezők és a nézők kiálltak a tradíciók mellett, a mozi pedig, mindannyiunk szerencséjére, a jövőben is garantálja a régi legendárium túlélését.


Néhány, a tematikához illeszkedő ajánlás: Gohatto (Tabu), Fall of Ako Castle, Yagyu Clan Conspiracy, Samurai Wolf-sorozat, A testőr, A hét szamuráj, Hidden Blade, Shurayuki Hime