A második azt az alapigazságot fejtegeti, miszerint a szerencsétlen is talál magánál szerencsétlenebbet. A nyomorultak között is megvan az a kiválasztott réteg, amely könyörtelenül terrorizálja a többieket. Kizsákmányol és megaláz, hogy így védje meg önmagát a lelki pusztulástól. Ez a jelenet egyfajta cinikus családtörténet is. Az anya hazatér a munkából két nagydarab bevásárló zacskóval. A nagyobbik fiú megnézi, mit hozott és szétosztja a családban. Közben az apa rádiózgat, a kisebbik fiú lemezeket hallgat. Ennek az anti idill metaforának a megerősítését hivatott szolgálni Bach zenéje.

A harmadik, záró tétel a jóléti társadalom karitatív mozgalmainak paródiája. Maga a menekült kérdés, mint tudjuk világjelenség, és az egyik legnagyobb élő probléma. Sajnos azt is kimondhatjuk, ha merünk őszinték lenni, hogy megoldhatatlan probléma. Mert többnyire csak az okozatot próbáljuk orvosolni, a menekült státuszban lévő emberen próbálunk segíteni, ahelyett, hogy az okot kezelnénk. Ezek az emberek nem önszántukból jönnek el onnan, ahol addigi életüket leélték. Azért mennek el szülőföldjükről, mert ott számukra elviselhetetlen az élet. De hát hogy tudnánk megoldani egy idegen nép belső ügyét. Segélyekkel, esetleg bombákkal? Egyáltalán, ki tudná megítélni, mi a jólét objektív minimuma.

Én, azt hiszem ez nyilvánvaló, meglehetősen pesszimista vagyok menekült kérdésben. Természetesen, ha kell lehordott ruháimat, és némi pénzt mindig adok egy segélyszervezetnek, de hogy ezzel kit, és milyen mértékben segítettem, sohasem tudom meg. Ezek a történetek sem provokatív kérdéseket, sem bölcs válaszokat nem akarnak megfogalmazni. Hideg, ha úgy tetszik cinikus mementói egy kornak, a mai ember kegyetlenségének és esendőségének.

A sajnálat nem számít semmit. El kell fogadnunk, bele kell törődnünk: az élet már csak ilyen.  

Schilling Árpád