A nem-fikciós gyűjtemények, ezen belül is főleg a rövidfilmes formátumok rendszerezése az utóbbi években egyre több kihívással szembesítette az archivistákat. Ezek a filmek jelentősen kisebb érdeklődésre tartanak számot, mint a fikciós nagyjátékfilmek vagy a dokumentumfilmek. A konferencia egyúttal alkalmat adott arra is, hogy a FIAF tagjai közösen gondolkodjanak egy, a családi felvételek archiválását szabályozó kézikönyvről.
Az esemény kiemelt vendége volt Forgács Péter, aki Bán Andrással közösen hozta létre az első európai családi filmes (home movie) gyűjteményt. A Privát Fotó és Film Alapítvány 1982-től kezdve foglalkozik olyan filmek rendszerezésével, melyeken polgárok örökítik meg mindennapi élményeiket, életük jeles eseményeit. Forgács az összegyűjtött felvételekkel nem csak mint archivista, de mint alkotó is foglalkozott, és számos úttörő művet hozott létre. Forgács beszámolt a magyar archívummal való régre visszanyúló együttműködéséről, amely mostantól rendkívüli gyűjteménye gondozására is kiterjed.
Privát Magyarország című sorozatának első darabja, a Bartos család két világháború közötti és 1945 utáni családi felvételeket illeszt össze, ezeket folytonos történetté szervezve.
A film említése lehetőséget adott azon etikai kérdéseknek a tematizálására, melyek egy magáncélú felvétel nyilvános vetítésére vonatkoznak. Forgács mesélt az archivista és a művész szerep közötti különbségekről és egyezésekről, a felvételek tulajdonosaival való közös munkáról, amit elsősorban kulturális antropológiaként fog fel. Komplex gyűjtései során pedig nem csak filmfelvételeket, hanem lemezeket, naplórészleteket, beszélgetéseket is a történetek mellé illeszt, így sokkal teljesebb képet adva egy-egy történelmi, szociális, kulturális helyzetről.
Forgács Péter
Évekkel korábban ugyancsak a Bartos család képeivel dolgoztak Bódy Gábor és Tímár Péter, ám míg ők torzításokkal és módosításokkal tették a felvételeket filmjük részévé, addig Forgács az anyag minél teljesebb megőrzésére törekedett, arra, hogy valamit esszenciálisan megmutasson az időszak hétköznapjaiból, vágyaiból és szorongásaiból. Bár Bódyékat minden lehetséges alkalommal fontos előképként emeli ki, a családi felvételek felhasználásában más etikai hozzáállást képvisel.
A felhasznált anyagokhoz fűzött viszony lényegét egyetlen kérdésben sűrítette össze: mi az, amit megőrzünk, mitől válik egy családi felvétel értékessé?
Míg a magyar rendező azt hangsúlyozta, hogy a felvételeknek a történelmi kontextusuk ad súlyt, Julien Faraut elsősorban esztétikai szempontok szerint közelített ehhez a kérdéshez. Művészete, Forgácséhoz hasonlóan, archívumi anyagok narrativizálására épül, azzal a különbséggel, hogy ő családi felvételek helyett a Francia Sport Intézetben (INSEP) talált kivételes oktatóanyagokkal dolgozik, melyek edzők és sportolók munkáját örökítik meg. Faraut elmondása szerint azért gondolkozik művészként is ezekről az anyagokról, mert másképpen szinte lehetetlen volna, hogy olyan széles közönséghez eljussanak, mint a filmjei segítségével.
„A film hazudik, a sport nem.” Godard idézete Faraut In the Realm of Perfection (2018) című filmjében egyszerre bizonytalanítja el és erősíti meg a felhasznált, sportolókat ábrázoló felvételek dokumentumjellegét, ezzel tovább hangsúlyozva a rendező esztétikai érdeklődését. A teniszezők mozdulatainak ilyen jellegű kiemelése felidézi a tudományosan vizsgálódó, ugyanakkor az emberi test szépségétől megbabonázott némafilmes alkotók attitűdjét.
2021-es The Witches of the Orient egy, a hetvenes évektől kezdve világhírű japán női röplabdacsapat történetét meséli el. Faraut filmje amellett, hogy felhívja a figyelmet ezekre az archív anyagokra, izgalmas történetté állítja össze azokat, lehetőséget biztosítva az egykori játékosoknak a megszólalásra. Az animációs betétek még látványosabbá teszik a filmet, kitágítva a dokumentumfilm kategóriáját, amennyiben a röplabdás lányok mítoszépítésében, emlékezetük alakításában a világszerte ismert Mila, a szupersztár (1969) című mangasorozat is nagy szerepet játszott.
Az oktatófilmek népszerűsítése egyébként számos archívum tevékenységének középpontjában áll, a leginspirálóbb projekt talán a Thaiföldön elindított program, melynek keretében az archívum mobil vetítőkkel segíti a perifériára szorult gyerekeket, hogy találkozhassanak a történelemórákat kiegészítő oktatóanyagokkal.
A felsorolt filmformák mellett a történelmi eseményeket bemutató dokumentumok rendszerezése is kihívásokat támaszt az archivisták elé. Erre a legszemléletesebb példák a koncentrációs táborokról – náci tisztek és felszabadító katonák által egyaránt rögzített – felvételek, amelyek az anyagok mennyiségéből adódóan praktikus, jellegükből adódóan pedig etikai nehézségek elé állítják az archivistákat.
Míg más típusú felvételek azonosításánál általános az arcfelismerő szoftverek használata, ebben az esetben ez nem lenne helyénvaló, így az automata filmvizsgáló rendszerek célja inkább a képsorok összevetése, a különböző felvételtöredékek viszonyának vizsgálata, például annak a kiderítése, hogy két snitt közt mi az idő- és térbeli kapcsolat.
Emellett ezek a gyűjtemények arra is rávezették az archivistákat, hogy a felvételek autenticitása helyett a transzparencia, a beavatkozás jelölése és átláthatóvá tétele felé tolják el a hangsúlyt, így ezeket az anyagokat minden esetben részletes magyarázatokkal és leírásokkal hozzák nyilvánosságra – már amennyiben egyáltalán nyilvánosságra hozzák. Ugyanis a megrázó tartalom miatt, illetve mert a részleteket esetlegesen felhasználó alkotók hamis kontextusba illesztéssel hibásan értelmezhetik azokat, az archívumok sok esetben nem, vagy szabályok szigorú betartatásával teszik elérhetővé a szóban forgó felvételeket a nyilvánosság számára.
A German Concentration Camps Factual Survey vetítése előtt például kötelező levetíteni egy bevezető videót, melyben szakértők magyarázzák el a forgatás körülményeit és a felvételek hatását, illetve a film után beszélgetést kell szervezni a közönséggel, így segítve a látottak értelmezését és feldolgozását.
Más típusú kérdéseket vetnek fel a híradósorozatok, melyeket sokszor hiányosan, összekeveredve, vagy eredeti formájukhoz képest újravágva őriztek az archívumok. Így történt ez a katalán archívum híradóival is, illetve a magyar filmarchívumban is fény derült arra, hogy a korábban összetartozónak hitt felvételek valójában csak felületes formai hasonlóság miatt tűntek úgy, mintha ugyanazt az eseményt ábrázolnák.
A magyar filmhíradókról az archívum kutatója, Torma Galina tartott előadást, felvázolva az eddigi eredményeket és a jövőbeli célokat. Kutatása eddigi tárgyai az Est Film és a Vörös Riport Film 1918-19-es híradósorozatok, melyek fennmaradását annak köszönhetjük, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-rendőrség nyomozati anyagként foglalta le a kópiákat. Ezek ma már elérhetőek a közönség számára a Filmhíradók Online felületen, az archívum honlapján pedig, széleskörű érthetőség jegyében, ezekhez az anyagokhoz kapcsolódó magyarázó videók is találhatóak.
Most a Kino Riport anyagainak felkutatása veszi kezdetét, ehhez kapcsolódóan pedig az archívum a magyar filmgyártás 120. évfordulójára tervezett honlapján elérhetővé tett egy listát a gyűjteményből leginkább hiányzó nem-fikciós filmekről, a felvételek utáni nyomozásban pedig joggal számítanak a FIAF és a társintézmények segítségére.
A kongresszus szimpóziumok és kerekasztalbeszélgetések mellett vetítésekkel is készült, bemutatták Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjének felújított 4K változatát, illetve Bródy István 1914-es A munkászubbony című alkotását, melynek eredeti kópiáját 2017-ben fedezték fel az EYE Film Institute gyűjteményében.
