Amikor megnéztem a film előzetesét, a Hullám című film jutott eszembe, ami nagyon tetszett, ezért nem kellett sokat győzködni, hogy felutazzunk a fővárosba és megnézzük. Fel kellett vonatoznom munka után, mert annak ellenére, elég közel lakom Budapesthez, a környéken egy pár éve nincsen mozi. Nem éri meg, Pesten is alig voltunk a teremben. Az embereknek nincs pénzük, vagy kultúrára nincs, vagy a magyarra nincs, nem tudom.
A film, azóta sokszor belekúszott a gondolataimba, töprengtem rajta a buszon, amikor a tájat kémleltem, a fiatalokat a megállókban, vagy az utcán sétálva. Eleinte nem tudtam megbarátkozni a címével, teljesen indokolatlannak éreztem, mert elsőre a veszett róka képe jutott az eszembe, aki közel akar kerülni mindenkihez, habzik a szája és nem tudja, mit is csinál. De amikor továbbgondoltam, játszottam egy kicsit a szóval, rájöttem, nagyon is illik ide.
Először is a veszteség, amit alaphelyzetnek kapunk a szereplők életén át. A két főszereplő fiú, akik ketten maradtak, szülők, pénz és jövőkép nélkül. Mivel a történetből kiderül, anyjuk 6 éve halt meg, Apjuk pedig nemrég került börtönbe, ezért veszteségről beszélünk és nem arról, születésüktől fogva árvák. A többi baráton is látszik, nem mindig így nézett ki ez a világ és ez a környék. Az ember Lelke pedig ilyen, amit elveszít, azt nehezen adja fel, reménykedik, bosszút forral, a hiány egyre gyűlik és úgy alakul egyre hevesebb, szélsőségesebb, negatívabb, erősebb érzelemmé.
Magyarországon az utóbbi időben megváltoztak az életkörülmények. Az emberek bezárkóznak, spórolnak, de már nem tudnak min. Ahogy távolodunk a fővárostól, egyre rosszabb a helyzet. Akinek van munkája, az sokszor csak a létfenntartásra elég és nem is teljesen biztos a helye, ami szorongást szül, kudarcokat. Ráadásul kevés a pénz a kikapcsolódásra, ha egyáltalán van. Egyre több a csaló, a tolvaj, mert a muszáj nagy úr. Ahol pedig még munka sincs, ott még aggasztóbb a helyzet. Az élet felborul, a napi rutin, a rendszer hiánya, a pénztelenség, a saját család szenvedésének látványa valós és állandó probléma az utóbbi időben, amit a film már a helyszínnel is sugall, és a szereplők párbeszédeiben tovább is mélyít.
A filmbéli fiatalok el vannak veszve. Várjunk csak? Azt írtam a filmbéliek? Helyesbítek: Magyarország huszonéveseinek nagy többsége így érez. A tizenéveseknél ez természetes, ahogy keresik a helyüket, nem igazán értik, mi történik velük, le vannak terhelve és minden megváltozik körülöttük és bennük, amihez hozzájön az a hatalmas hormonlöket, amit kamaszkornak hívunk. Mind átéltük, majd pattanásos arcunk levedlése után egy nagy csokor virággal köszönjünk meg anyánknak, hogy nem fojtott minket a saját szombat esti hányásunkba, ami ugye nem kis Lelkierőre és szeretetre vall. De egy tizennyolc éves már más. Neki már meg kell mondania konkrétan, mit szeretne az életével kezdeni. Iskolát kell választani. Olyan irány alapján, aminek a felvételijére és emelt érettségijére már legalább 2 éve készül. Aztán legális elfogyaszthatja a győzelmi italát a pontkihirdetéskor, csomagolhat a gólyatáborba. Szeptembertől pedig tűzoltó lesz, katona vagy vadakat terelő juhász. De valóban így van? Korán sem. Számomra úgy elrepült a középiskola négy éve anélkül, hogy egy tanár, a szüleim, a barátaim, a szomszédom megkérdezze, mi is leszek, ha nagy leszek, hogy nem is jutott eszembe elgondolkodni rajta. Ezt főleg ősz hajú nénik és bácsik hozták elő, mikor siettem hazafelé az általános iskola első osztályából. Akkor olyan távolinak tűnt. Most meg itt élek a távolban és még mai napig nem tudom, mi is vagyok most, 20+ éves fejjel. Míg az érettségivel minden tanár motivált (zsarolt), addig a vizsga utáni jövőről kevés szó esett. Ha egy 45 perces tanórán, ahol nem fura egyenletekkel, a francia forradalom nagyjaival vagy a kőzetlemezek mozgásával, hanem az álmainkról, terveinkről beszéltünk volna (meg arról, akarattal akár még meg is valósíthatók). Ha egy tanár, szülő, testvér, bárki legalább egyszer elmondta volna, mit érhetünk el a tanulással, és nem azt, mik leszünk, ha nem, akkor talán nem egy nagy kérdőjellel a fejem felett ülnék itt. Nem lennék elveszve, ami ugye jelenleg a kulcsszó.
De nem lehet hibáztatni, mert mind ezt csináljuk, csak más az elszenvedője. Rohanunk, ahogy Máté és várjuk a célt, ami nem igazán akar közeledni. Hajszoljuk a tantervet, a normát, a gyereket, jelzőlámpát és veszettül végigmegyünk minden látszólag apróságon, amiről egyszer csak kiderül, nem is olyan magától értetődő. Ilyen kérdések a mi lesz, boldog vagyok-e, tudom-e csinálni a munkám még sokáig, mi akar lenni a gyerekem, elég embert szeretek-e, szomorú-e a barátnőm. Az emberek sokra figyelnek egyszerre, minden tele van reklámmal, nincs idejük gondolkodni, pedig néha hasznos lenne. Nem állunk meg, csak ha már tragédia történik, ahogy a filmben is, Joci, hagyta magát sodorni az eseményekkel, meggondolatlanul, míg a végén öccse mellett dönt, ami talán első tiszta fejű döntése a filmben.
A filmbeli egyre egyformább fiúk futóedzését látva még a szabály szó jutott eszembe. A szabály, ami lehet rengetegféle: családi, baráti körre vonatkozó, íratlan, wc használatot taglaló, vastag és paragrafusillatú, állami, saját, erkölcsi, magunknak állított, belénk nevelt, ránk kényszerített. Megtarthatóak, megszeghetőek, elfelejthetőek és megszegésükért büntetés jár. De mindenki hibázik és nem minden szabályszegés egyenértékű, és nagyon ritkán személyre szabott. A bíróságon pedig mindig ezen meg a csatározás, mert a szabálynak van még egy velejárója: a kivétel. Sokszor pedig ez ad feloldozást, ettől lesz emberi egy adott helyzet. Ha ismerjük a körülményeket, onnantól toleránsabbak vagyunk, megértjük, mit miért követ el egy ember. Kevés olyan bűn van, aminél, ha a felszín alá látunk, ne lehetne megbocsátani. Ez a filmben minden egyes szereplőnek feloldozást ad.
Amikor cigánybűnözésről beszélünk, ott figyelembe kéne vennünk, a többség, nem az egész. Az egyénnek kéne esélyt adni, sztereotípiák nélkül. Erre jó példa volt a saját motorjukat toló két srác, akit megvertek, mert rögtön tolvajnak bélyegezték meg őket. Észre kéne venni, hogy a fehér ember sem attól szent, hogy fehér, a fekete sem azért lopós, mert fekete. A ,,kopaszok” közt is van dúvad, és olyan, aki tényleg a bűnözést akarja visszafogni. A bőrszín és az ember mögé kellene látni egy olyan társadalomban, ahol csak a felszínt nézi mindenki. Nagyon nehéz, ha elvakítja saját világunkat egy csomó személyes érzelem és nem tudunk emberien, objektívan ítélni.
A filmben a mellékszereplők tragédiája is kegyetlen. Például a pultos lány, aki hirtelen jött népszerűsége ellenére sem állt le Jocival, mégis megerőszakolva végezte. Itt nem a jó győzött. Ez a gondolat az egész filmet behálózza. Ettől szóltak nagyon egyes jelenetek. Mert az élet kegyetlen és nehéz, aki pedig mást állít, ott sántít valami. Akkor sem éreztem a diadalt, amikor elbántak a drogdílerrel, nem lettek hősök, hanem épp ellenkezőleg. A film végére már alig maradt pozitív szereplő. Nem tetszett, hogy voltak karakterek, akik árnyalat nélkül voltak negatívak, ez elferdítette a valóságot, viszont az tény, így lett szemléletes.
A főszereplő, Máté a legszínesebb karaktere a filmnek. A szimpátiám vele kapcsolatban végig megmaradt a moziban. Győztes akart lenni a film elején, de egyre inkább elvesztette magát a tragikus cselekmények örvényében. Feladta a futást, az elveket. Végigkövetve a lelki megrázkódtatásait, aminek következtében elferdül az értékrendje, megbocsáthatóak a botlásai. Például, ahogy cserben hagyja edzőjét, és a lányt, aki tetszik neki, beáll a ,,kopaszokhoz”. Az építés helyett a rombolást választja, amit mindnyájan választunk, ha valami veszteség ér minket. Ellenben végig megmaradnak a fő emberi vonásai. Helyesebben cselekszik testvérénél, kevésbé engedi, hogy indulatai, érzelmei irányítsák, így a film végére szembefordul, addigi önmagával, rádöbbentve túlzásokba esett bátyát is a tetteire. A futás pedig, a menekülés, szabadság szimbólumaként nagyon kifejező volt. Magaménak éreztem és a film végén is tudtam, Máténak el kellett ,,szaladnia”, mert egy diktatúrában nem lenne maradása. A sport, a rohanás egy lendületet adott a filmnek, ráerősítve a hirtelen, egyre inkább irányíthatatlanná váló változásokra.
Joci halála elkerülhetetlen volt, miután az elvadult klub elveivel kerültek szembe a családi értékek. Az önfeláldozása feloldozta addigi bűnei alól. Tetszett, hogy Joci karaktere itt a fejemben is helyre került, megbocsáthatóvá váltak addigi tettei a néző számára. A filmben tetszett a sok erős, vad érzelem, de túl sarkosnak tűnt. Szerintem a világ nem ennyire fehér és fekete. A vásznon pedig vagy vadállatokat vagy büntetlen áldozatokat lehetett látni a főszereplőket kivéve. A rendőrfőnök karaktere tartogatott meglepetéseket, de az indokokat nem ismertük meg. A ,,gárdában” pedig, a Hullám című filmmel ellentétben nem láttuk meg egy közösség összefogásakor jelentkező pozitívumokat.
Az operatőri munka, a vágások, a zene, remekül illett a filmhez, a lendületes tempóhoz. A mű nagy erőssége az, hogy bemutatja, hirtelen változást csak a szélsőséges esetek hoznak, de ennek nagy ára van. Tragédiák sorának kell történnie, mire rájön valaki, ez nem hoz hosszú távú megoldást, többet rombol egy-egy erőszakkal hozott döntés, mint a jól átgondolt. A helyszínválasztás hitelesnek bizonyult. A környék végig tükrözte ezt a nyomasztó hangulatot. A karakterek megtanítanak, hogy nem lehet senkit elítélni, míg nem ismerjük kilátástalan helyzetét.
A film hatással volt az összes nézőre a moziban. Még mindenki ott ült az utolsó képkockák után és nézte a stáblistát. Kevesen beszélgettek. Sokan néztek maguk elé. Utána is többször szóba került köztünk, és még mindig emésztjük. Ez a téma mindig aktuális lesz és el fog gondolkodtatni még egy pár generációt mögöttünk.
Szerintem érdemes támogatni a magyar filmeket. Egyre igényesebb megoldásokkal találkozunk, egyre több dologról szólnak. Én megszerettem a Veszetteket és remélem, még több hasonló, nem romantikus vígjáték-szerű alkotásokkal, hanem igazi emberi döntésekkel, sorsokkal és drámákkal találkozhatunk a mozikban.
Szerző: Somogyi Boglárka
