Az olyan, egy frappáns ötletet néhány percben kibontó darabok, mint a plasztikus fekete-fehér képekkel operáló Tangó (r.: Nagy-Bozsóky József, Czétényi Csilla), vagy a karambol okozta sokkélményt feldolgozó 601-S(r.: Nyitrai Márton) mellett a versenybe került ifjú direktorok munkáinak java életképek több-kevesebb sikerrel egységbe szerkesztett sorozata.

A Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh trió Széchenyi-filmjének (Legkisebb film a legnagyobb magyarról) gesztusértéke vitathatatlan, önértéke viszont már kérdéses, hiszen az opusz nem is igen több a hivatalos kultúrpolitika felé vetett grimasznál. A Legkisebb film önreflexív elemekkel megtűzdelt jelenetek sora egy parányi stábról, amely minden nehézség – és koncepcióhiány – ellenére forgatni kezd a legnagyobb magyarról. Sajnos a koncepcióhiány a kész művön is meglátszik: az amúgy izgalmas ötlet a gyakori önismétlések miatt alagútba fut. Akadnak ígéretesen induló szekvenciák – ilyen például, melyben Kálmánchelyi Zoltán igyekszik instruálni a Clark Ádám tér csúcsforgalmában a címszereplőt alakító, jelmeztervező, pénz és jobb híján a 18. századi (!) divatot idéző maskarába öltöztetett Mucsi Zoltánt –, ám ezek legtöbbje is az idő előrehaladtával kifárad, és túlhajtottá válik. Végeredményben a Széchenyi-film struktúráját és kivitelezését tekintve visszalépés Stefanovicsék legutóbbi munkájához, az uristen@menny.hu című meséhez képest, helye az életműben valójában az Óz után és az uristen előtt van.

Dékány Barbara egyetemi dolgozata (Fekete fehér igen nem) is életképekből formálódik, de nem áll össze kerek egésszé. A mostanság felettébb népszerű téma – fiatalok a drog és a semmittevés fogságában – kibontása steril képekkel és döcögős dialógusokkal körítve halad a dramaturgiailag teljességgel előkészítetlen – a főszereplő lánynak az anyaggal történő leszámolását dokumentáló – befejezésig.

Meskó Zsolt Somlói galuskája az élet édességeinek, a lét nyújtotta apró örömöknek a dícséretét zengi, igaz, itt-ott dadogva. A film hamisítatlan „All Star Movie”, azonban a színészek meglehetőst tanácstalanul mozognak szerepkörükben, az improvizatív jellegű dialógusok („Nézze, mi történt az ujjammal! Semmi.”) és a gyakori stílusváltások szétesővé és eklektikussá teszik az egyébiránt rendkívül igényesen fényképezett opuszt.

A kisjátékfilm-szekció egyik gyöngyszeme, a Szafari című darab szintén életképek sorozata, de itt a megvalósítás színvonala messze felülmúlja a többi műét. A tavalyi, 32. Budapesti Függetlenfilm Szemlén fődíjat nyert alkotás egy pusztába vetett, romák lakta település hétköznapi, mégis megkapó és felemelő pillanatait rögzíti: a totális ismeretlenségből érkezett Pölcz Boglárka és Pölcz Róbert kincset talált a sárban. A Pachelbel méltósággal áradó zenéjére komponált, „learchivált” és naranccsal, vörössel átszínezett fekete-fehér képek egy olyan kultúra értékeinek leletmentésére szerveződtek, amelynek létezéséről a moziban ülő közönség java része csak hallomásból (vagy még úgyse) tudhat, és amelynek a napjai meg vannak számlálva. A Szafari a rácsodálkozás természetességével és érzékenységével mutatja be ezt a világot. Szép, tiszta és őszinte film, olyan, mely tágra nyitja a néző szívét.