Az új esztendő beköszöntekor a régiek, hitük szerint ezzel a „szómágiával” próbálták a jövő esztendei megélhetést, bőséget, a szerelmet maguknak az ég erőitől biztosítani.
A tudósok feltételezése szerint messze a kereszténység előtti időkbe, a Napciklust megfogalmazó mítikus időkbe nyúlik vissza a termékenységvarázslásnak ez a nálunk még az 1960-as években is fellelhető szokása.

Mint annyi más ponton, itt is az történt, hogy a pogánykori szokásba beépült valamilyen keresztény motívum, itt pl. Szent István alakja, és így tudott fennmaradni a kereszténység felvétele után még ezer esztendeig.

A világ keletkezésének, működésének jelképes, emberi mértékre fordított költői képében az ékes nagy út a Tejút, a halastó állás a Halak és a Vízöntő csillagképe. A Vízöntővel szomszédos csillagkép a csodafiúszarvas, vagyis a Bak csillagképe. A szarvas állat menekül a Nyilas csillagképe elől, akit szövegünkben Szent István személyesít meg.

Amikor a fogyó téli Nap áthalad a Bak jegyén, megtörténik a Napfordulás, a Nap ujjászületése, megkezdődik az új esztendő. A szarva között Napot, magán a holdat, szarván a gyújtatlanul gyulladó, oltatlanul aluszó szövétneket, a csillagokat hordozó szarvas állat a téli napforduláskor fölöttünk fénybe öltözött égboltot fogalmazza meg, a földről látható körforgás szerint.

A regölés végén nemcsak gazdag termény és jószág-áldást kívántak a gazdáknak, de titokban tudva, hogy kinek ki a szíve választottja, a fiatalokat is összeregölték, és a ráolvasás bizony sokszor fogott az emberen.