Miről szól a filmterved?
Ez egy személyes, kísérleti dokumentumfilm, amelyben édesanyámat és a közös múltunkat próbálom megérteni. Gyerekkoromban anyukám többször költözött Amerikába, hogy színésznőként próbáljon szerencsét, miközben én Magyarországon maradtam. A filmben csak a hangjával vesz részt, a kamera előtt nem jelenik meg. Ez a hiány lett a kiindulópontom: hogyan készíthetek filmet valakiről, aki nem látható? A vele készült hanginterjúkra építve színésznőkkel játszom újra közös múltunk jeleneteit egy megépített stúdiótérben. Az elbeszéléseiből kiindulva improvizálnak, playbackre, az ő hangjára tátogva elevenítik meg az alakját.
A színésznőkkel felvett jelenetek mellett a saját gyerekkori emlékeimet miniatűr jelenetekben elevenítem meg, a megőrzött játékaimmal. A kétféle térből olyan közös univerzum születik, amelyben az ő történetei és az én emlékeim találkozhatnak, és amelyben anyukám különböző változataival térhetek vissza a gyerekkoromhoz. Munka közben fokozatosan világossá vált számomra, hogy ennek a folyamatnak a tétje túlmutat anyukám megértésén: az újrajátszás lehetőséget ad arra is, hogy másképp kapcsolódjak a saját múltamhoz.
A filmben azt keresem, hogyan válhat az újrajátszás a feldolgozás terévé: hogyan lehet a sérüléseket okozó közegen kívül, más felnőttek bevonásával biztonságos közeget teremteni a gyerekkori élmények újraközelítéséhez. Ebbe a közös munkába a színésznők a saját történeteiket, tapasztalataikat és kérdéseiket is behozzák. Így a személyes történetem más női sorsokkal fonódik össze, és az anyaságról, a női szerepekről, valamint a hozzájuk kapcsolódó elvárásokról is párbeszéd indul.
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Ez a téma a saját gyerekkoromból fakad, és filmesként is több éve foglalkoztat. Az érdekel, hogyan hatnak ránk a családi történeteink és hiányaink, és mennyire tudjuk alakítani a hozzájuk való viszonyunkat. A jelenlegi film elején elsősorban anyukámat szerettem volna megérteni: miért ment el újra és újra, és ő hogyan élte meg azt, ami nekem az ő hiányát jelentette. A közös munka során azonban egyre inkább az kezdett foglalkoztatni, hogy mi történik, amikor ezeket a személyes emlékeket megosztom másokkal, és együtt kezdünk dolgozni velük.
Kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy tudatosan létrehozott közösségben, a játék és az újrajátszás segítségével közel kerülni nehéz élményekhez. A színésznők a saját tapasztalataikat és nézőpontjukat is behozzák ebbe a folyamatba, így az emlékeim új értelmezéseket kapnak. Azt keresem, hogy ez a közösen teremtett tér adhat-e olyan biztonságot és mozgásteret, amely a történetek eredeti közegében nem állt rendelkezésemre.
Milyen műfajban gondolkodsz és milyen vizuális világot képzelsz el a filmhez?
Kísérleti, hibrid dokumentumfilmben gondolkodom, amelyben a dokumentarista anyagok megrendezett jelenetekkel és improvizációval találkoznak. A vizuális világot Roy Andersson mesterségesen megépített terei inspirálják: olyan stúdióvilágot képzelek el, amely láthatóan konstruált, mégis személyes és érzelmileg hiteles. A gyerekkori játékok és a díszletek együtt alkotják azt az univerzumot, amelyben az emlékek különböző változatai megelevenedhetnek.
Fontos referenciám Kitty Green Casting JonBenet és Clio Barnard The Arbor című filmje. Az előbbiben a casting és a szereplők saját tapasztalatai válnak a történet részévé, az utóbbiban a rögzített interjúkat színészek jelenítik meg, az eredeti hangra tátogva.
.jpg)
Mennyire látod magad előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változásnak?
A film formai kereteit és vizuális világát már elég határozottan látom: a megépített stúdióteret, a gyerekkori játékokat és az anyukám hangjával dolgozó színésznőket. Azt viszont nyitva szeretném hagyni, hogy mi történik ezek között a keretek között. A film fontos része, hogy a színésznők mit hoznak magukkal, hogyan reagálnak a történetekre és egymásra, illetve bennem mi változik a közös munka során.
Már eddig is alakult, hogy mit gondolok a film valódi tétjének, ezért szeretnék teret hagyni annak, hogy a forgatás és a vágás közben tovább változzon. Van egy erős kiindulópontom, de nem szeretném előre meghatározni, milyen felismeréshez kell eljutnom, vagy hová kell megérkeznie az anyukámmal való kapcsolatomnak a film végére.
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkád?
A Hogy is volt? című rövidfilmemben a nagymamámmal és a szomszédjával forgatok, és a segítségükkel próbálom összerakni a gyerekkorom zavaros idővonalát (ebben az időszakban részben ők neveltek). Emellett kapcsolódik a tervhez az Üzenet a szerkesztőknek című rövidfilmem is, amelyet a tavalyi Filmszemlén lehetett, illetve most a Verzión lehet látni. Ez a film formailag azzal kísérletezik, hogy különböző korú és hátterű nők olvassák és értelmezik a Nők Lapja 1950 és 1989 között megjelent olvasói leveleit, miközben belebújnak az elképzelt levélírók szerepébe.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
A filmet az ULab gyártja, Tóth Anna producerrel dolgozom együtt. A projekt tavaly elnyerte a legjobb magyar pitch díját a Verzión, és bemutatkozott az IDFA Showcase programjában, az East Doc-on és a DocsBarcelonán is. Nagyon szeretek Annával együtt dolgozni, végtelenül érzékeny a témával kapcsolatban, ami elengedhetetlen egy ilyen filmhez.
.jpg)
Márton Dorottya
Dolgozol jelenleg bármi máson, vagy csak a pitchre koncentrálsz?
Most fejeztem be egy kétéves művészeti rezidenciát a Pro Progressione CDCD programjának keretében. Különböző közösségek tagjaival beszélgettem arról, hogyan alakítja a gyarmatosítás öröksége a halálról és az a körüli rítusokról alkotott képüket. A pitchre való felkészülés mellett most ezt a projektet fejezem be rövidfilm formájában.
Márton Dorottya a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett dokumentumfilm-rendező szakon. Munkái többek közt a FIPADOC-on, a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztiválon, a MakeDoxon és a Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon (ZSIFF) is szerepeltek, a Hogy is volt című filmje 2025-ben többek között elnyerte a DocsBarcelona legjobb rövidfilm díját. 2026-ban pedig az Üzenet a szerkesztőknek című rövidfilmje megnyerte a legjobb rendezői díjat a 45.Magyar Filmszemlén. Munkássága a dokumentum és a kísérleti film határán mozog.
Az Inkubátor Pitch Fórumot november 13-án rendezi meg a Nemzeti Filmintézet Képzési igazgatósága az Urániában. A szervezők a filmeseknek lehetőséget biztosítanak a részvételre, jelentkezés: [email protected]
