Legelőször a film főhőse jelent meg előttem, egy végtelenül jóságos, jámbor nő, szemeiben mély szomorúsággal, aki menthetetlenül belegabalyodott egy se veled-se nélküled viszonyba, ám egy nap fogja magát és kilép ebből a kapcsolatból. De nemcsak kilép, hanem nyomtalanul eltűnik, a férfi pedig egyre jobban elmerül a nyomozásban és feltárul előtte a nő életének megannyi furcsa, addig ismeretlen mementója. Izgalmasnak tartom a viszony változását: a nagydumás buszsofőr, akinek mindenre kész válasza volt és élete a különböző fusibizniszek körül forgott, hirtelen félhomályos netkávézókban és plázák labirintusszerű parkolóiban találja magát nyomok után kutatva. Ez a magabiztos, a világot svédasztalnak tekintő pasas hirtelen elveszik a konteós biztonsági őrök és a furcsa fényjeleket figyelő, magukban beszélő félhajléktalan figurák között, akik végül elvezetik egy furcsa panelépülethez, ami bár nyelviskolaként hirdeti magát, igazából dimenzióközi utazásokat szervez egy paranormális képességekkel rendelkező, titokzatos orosz mester vezetésével.
Nagyon sok emberen látom, hogy élénken, néha mindent felemésztően sóvárog valami földöntúli élmény után, amiről néha még ő maga sem tud. Idegennek érzi magát a saját életében, pedig tudja, hogy az élete többről kéne szóljon, mint idegesítő kollegák hibáinak kijavítása a munkahelyen vagy az emberekkel folytatott játszmák sorozata. Ez az elveszettség azután különböző formákat ölt, van aki beleőrül és magában beszél a villamoson, van aki a kristálygyógyászattól reméli a felemelkedést. A látszólag racionális elvek mentén működő emberek könnyen kerülnek vágyaik és elfeledett álmaik összekuszálódott labirintusába, ahol már más törvények szerint szervezik az életüket. Ebben a filmben ezek a vágyak felszínre kerülnek és megfogalmazódnak, a szereplők többé nem tudnak nem tudomást venni róluk. A másik megismerése és elfogadása válik buszsofőrünk dimenzióközi utazásává ebben a sztoriban. Életszagú történeteket szeretnénk ábrázolni és megmutatni a mögöttük húzódó, sokszor melankolikus sorsokat és felemelni egy balladisztikus, humort semmiképpen sem nélkülöző szintre, amiben gazdagon jelen vannak magyar, azon belül is budapesti ízek, karakterek és közérzetek.
Milyen műfajban gondolkodsz, milyen vizuális világot képzelsz el?
A film első harmada felvázolja a főszereplők, Sanyi és Helga titkos munkahelyi viszonyát, ami kellően terhelt ahhoz, hogy egy csúnya vita után menthetetlenül elromoljon. A groteszk figurákkal benépesített párkapcsolati dráma Helga eltűnése után átfordul egy szürreális elemekkel tarkított nyomozásba, ahol a férfi élete egyre jobban talajt veszt és a látszólag átlagos életek mögött bizarr mitológiákat talál. A kedves fodrásznéniről kiderül, hogy a Szíriuszra vágyódik, egy őrültnek tűnő, plázában élő figura pedig arról győzködi főhősünket, hogy képes teleportálni. A világ egyszerre részletgazdag, koszos és valódi, de álomszerű és sejtelmes is. Képileg és ritmusában a skandináv jelleg az irányadó, egyben tartott jelenetekkel és gyakori kiállásokkal nagyobb totálok formájában.
Mennyiben készülsz másként az online pitchelésre, mint az élőre? Vettél már részt hasonlón?
A felkészülésben nem érzek különbséget, némi megkönnyebbülést jelent inkább, hogy nem egy teltházas mozi nagyközönsége előtt kell előadni a műsort. Pitchen ezelőtt még nem volt szerencsém részt venni.
Mennyire látod magad előtt a "kész filmet", és mekkora szabadságot hagysz a változtatásnak?
Az arcok, a hangulatok, a plánozás és zenei elemek nálam már korai fázisban megjelennek, igazából ezek azok a dolgok és érzetek, amikre az elején építeni tudok. Egy furcsa mondat vagy bizarr jelenet az utcán megragad a fejemben amiről vagy eszembe jut még több vagy csak felírom egy listára és később észreveszem, hogy a korábban felírtak közül néhány jól nézne ki egymás mellett. A stílusát és a hangvételét abszolút látom magam előtt, amihez aztán minden mást megpróbálok hozzáigazítani és formába önteni.
Szabadságot mindig kell hagyni, igazából a filmezés abból áll, hogy azokat a dolgokat, amikben az ember 110%-osan hisz, bármikor félre kell tudni dobni, ha nem szolgálja a történetet, még akkor is, ha egyébként szuper ötlet benyomását kelti. Az írás, az előkészítés, a forgatás és az utómunka folyamatos változtatást jelent. De a legfontosabb és legszebb persze mégis az, hogy egy filmen többen dolgozunk együtt és folyamatosan együtt gondolkodunk, úgyhogy ha nem adnék szabadságot, akkor a többieket hagynám ki belőle, ami viszont a filmkészítés maga.
Milyen élményeket, tapasztalatokat jelentett számodra a korábbi rövidfilmjeid elkészítése? Azok a filmek mennyiben kapcsolódtak ehhez a tervedhez?
Leginkább azon szoktam gondolkodni, hogyan lehetne minél több valós dolgot beépíteni egy filmbe, például vezérelvünk, hogy sokat interjúzzunk és ezeket a személyes történeteket építsük be, majd az egészet átemeljük álomszerű víziókba, de még ekkor is a szereplők motivációit alapul véve.
Kapcsolódásként talán a lírikusabb hangvételt, a szituációkon és karaktereken való elidőzést tudom említeni. Viszont most már sokkal jobban érdekelnek az átlagosnak tűnő, de furcsa belső világgal és szokásokkal rendelkező karakterek, akik bevonják a körülöttük lévőket a saját mániáikba.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztetek az Inkubátorba?
Egy korábbi forgatásomon találkoztam Tompos Ágnessel, aki a történet női szálának ihletője és arca, az elsőszámú jelöltem jelenleg Helga szerepére. A filmterven Bálint Dani operatőrrel, Kerékgyártó Yvonne rendező-forgatókönyvíróval és Takács Eszter látványtervezővel dolgozunk jelenleg, a fejlesztő Nagy V. Gergő. A film producerei Pataki Ági és Kovács Gábor.
Brauner Máté több filmje elérhető online: a Lauretta, és az Előbb adtam című rövidfilm is, amit az évtized legjobb rövidfilmjei közé is beválogattunk.
Interjúsorozatunk folytatódik, a korábbi beszélgetések itt olvashatóak.
