Filmhu: Miről szeretnél filmet készíteni?
Hartung Attila: A Senki nem megy sehova egy kamaszfiúról szól, aki először találkozik a halállal. A kerettörténetben Dani szülei nyaralni indulnak, és életében először rábízzák a házat. De mielőtt elkezdhetné élvezni a rászakadt szabadságot, hírt kap róla, hogy a szüleit súlyos autóbaleset érte, és egy vidéki kórházban élet és halál között lebegnek. Azonnal elindul hozzájuk, de a pályaudvaron bepánikol, és nem tud felszállni a vonatra, ami a szüleihez vinné. Helyette kóborolni kezd az éjszakai Budapesten, és olyan kalandokat él át, amelyek átírnak mindent, amit eddig tudott önmagáról és a világról. A film végére ez az új tudás képessé teszi rá, hogy felszálljon a vonatra, és elfogadja a jövőt, bármi legyen is az.
Hartung Attila: Ischler
Filmhu: Milyen műfajban gondolkodsz, milyen vizuális világot képzelsz el?
H.A.: A film a szerzői és a közönségfilm határán egyensúlyoz, egy felnövés-történet. Budapesten játszódik, ebben a minden értelemben mocskos nagyvárosban. Daninak, aki egy budai gazdag családból, egy elitista, elzárkózó környezetből jön, teljesen más arcát mutatja meg a város, mint amit eddig ismert. Kezdetét veszi egy vizuálisan expresszív Odüsszeia, amely egyben önmegismerő belső utazás is. Fura emberekkel találkozik, soha nem hallott történeteket hall, olyan helyekre jut el, amelyekről eddig azt sem sejtette, hogy léteznek. Pedig ezek a karakterek-történetek-helyszínek mind valóságosak, a COXX-tól a pecázó hajléktalanokig. A film végére Dani megtanulja kezelni ezt a komplex érzelmi válságot, más szóval felnő. Elgondolkodtató, ugyanakkor felszabadító erejű filmet szeretnék csinálni.
Filmhu: Mióta foglalkoztat ez a téma?
H.A.: A végesség motívuma gyakorlatilag az összes eddigi kisfilmemben megjelent. Volt, ahol abszurd elemekkel, és volt, ahol drámai formában, de eddig is ezt a témát jártam körül. Amikor elkezdtem nagyjátékfilmben gondolkodni, nem volt számomra kérdés, hogy miről szóljon: a halállal való szembenézés elkerülhetetlenségéről.
Filmhu: Mi inspirál a történet megfilmesítésére?
H.A.: A film érzelmi alaphelyzetét több gyerekkori személyes élményemből raktam össze. Ahogy a budapesti éjszakai életet is módomban állt alaposan tanulmányozni. Ráadásul tíz éve nem ihatok alkoholt egészségügyi okoból. Így lehetőségem volt inkább megfigyelő szerepben élni át az éjszakákat, tiszta fejjel látni, ami körülvesz. Csak olyat szeretnék filmre vinni, amit átéltem, ami igaz, ami a sajátom.
Filmhu: Milyen lehetőséget látsz az inkubátor programban? Részt vettél a tavalyi fórumon?
H.A.: A tavalyi fórumra nem pályáztam, mert még nem volt készen a fejemben a filmterv, ami mostanra összeállt. Ha a filmet kiválasztanák, módunk lenne egyrészt néhány sokszereplős jelenetet is leforgatni, ugyanakkor (egy szűkebb stábbal dolgozva) majdnem szabadon kísérletezhetnénk új formai megoldásokkal. Az Inkubátor Program nyújtotta összeg lehetőséget adna arra, hogy látványos filmet készítsünk, amelyben nem kell teljesen lemondani a szerzői film örömeiről.
Filmhu: Hogyan készülsz a pitch fórumra? Vettél már részt hasonlón?
H.A.: Eddig még nem volt alkalmam pitchelni ekkora közönségnek, izgulok is rendesen. Nagy segítség, hogy a színpadon ott lesz mellettem Csaba Bálint írótársam és barátom. A legnehezebb a bemutatószöveg megírása volt, mert én annyira képben gondolkodom, hogy mindenképp üresnek és közhelyesnek érzem, ha ezt verbálisan kell megfogalmaznom.
Werkfotó a Fasírt című kisfilm forgatásáról
Legalább tízszer felolvastuk, és stopperrel mértük az időt, nehogy kicsússzunk a 7 percből, amennyi a rendelkezésünkre áll. De rengeteg vizuális anyaggal: képekkel és egy mood-filmmel is készülünk, remélem, inkább az fogja meghatározni a filmről kialakuló véleményeket.
Filmhu: Mennyire látod magad előtt a „kész filmet”, és mekkora szabadságot hagysz a változtatásnak?
H.A.: Egy gyors és érzelmileg nagyon intenzív másfél órát látok, ami sorra adja a pofonokat és lök egyre mélyebbre, hogy aztán a végén robbanó életerővel tudjon felszabadítani. A történet részletein még szeretnénk dolgozni, de olyan tempóban írjuk mindig újra és újra a könyv bizonyos részeit, és olyan gyorsan jönnek az új ötletek, hogy abban bízom, ez a lendület a film leforgatásáig így marad.
Filmhu: A korábbi filmes tapasztalataid hogyan kapcsolódnak ehhez a tervhez?
H.A.: A Fasírt, az Ischler és a Mindig csak esetében is az emberi élet végességével való szembenézés volt az alaptéma, és ez a témája a Senki nem megy sehová-nak is. De az eddigi filmjeim sokkal stilizáltabbak voltak, másokról meséltem történeteket, nem mertem ennyire személyes élményeket megfogalmazni. Ugyanakkor az előző két évben az összes munka, amit Deák Kristóf operatőrrel és Csaba Bálint forgatókönyvíróval együtt csináltunk, akarva-akaratlanul, de ehhez a filmhez volt előtanulmány: együtt kísérleteztük ki azt a szabad elbeszélésmódot, amit ebben a filmben szeretnénk továbbvinni.
Filmhu: Milyen élményeket, tapasztalatokat jelentett számodra a korábbi kisfilmjeid elkészítése?
H.A.: Szerencsére az SZFE-n töltött 5 évünkben mindig volt lehetőségünk forgatni. Az egyetem lehetőséget teremtett arra, hogy a technika egy részét és a technikai személyzetet ki tudjuk fizetni. A kisfilmjeink is ezeknek köszönhetően jöttek létre. A 6x6-os osztály, ahol együtt tanult 6 szak (rendező, operatőr, forgatókönyvíró, vágó, hangmester, gyártásvezető), összehozott egy olyan csapatot, akikkel azóta folyamatosan együtt dolgozunk, és akikkel nemcsak alkotótársak, hanem barátok is lettünk. Nekik köszönhetően úgy érzem, hogy bármit meg tudunk csinálni. Ennek a közösségnek a létrejötte volt a legfontosabb.
Filmhu: Kikkel, milyen csapattal jelentkeztetek az Inkubátorba?
H.A.: Akikkel dolgozom, néhány kivétellel a 6x6-os osztályból jönnek. A forgatókönyvet Csaba Bálinttal írjuk, és Iványi Petra producer segített a projektet sínre rakni és pályázható formába önteni.
(Címlapon: Hartung Attila és Székely B. Miklós)
A többi interjú az Inkubátor 2.0 tagjaival itt olvasható!
