filmhu: Rendkívül egyéni képzettársításokkal dolgozik. Hogyan születnek ezek? Miként épül fel belőlük a film?

D. M.: Elmondok egy történetet. Akkor esett meg, amikor diák voltam, filozófia szakos hallgató. Az egyetem kapott egy új épületet, amiben volt egy hosszú, utcára nyíló tanterem a földszinten. Korábban talán bolt lehetett vagy valami hasonló. Egy napon, amikor a professzor általános pszichológia órát tartott, este hatkor, kinyílt az ajtó, s belépett egy cigány, a karján egy kosár virág. Bejött, körbenézett, nem tudta, hogy diákok vagyunk, azt hitte, kávézóban jár. Elindult a professzor felé, de egy idő után összezavarodott, mert feltűnt neki, hogy senki sem beszélget, vagy zajong, ahogy az egy kávézóban szokás. De a professzor rendes ember volt. Csak ennyit kérdezett: „Mennyibe kerül?”, s vett egy csokor virágot. Fantasztikus volt az intelligencia, amivel kezelte a helyzetet. Meg is alázhatta volna azt az embert…Ehelyett megmutatta nekünk, hogy bármilyen szituációban lehet alkalmazkodni. Nagyon kedvelem ezt a sztorit, sok éve hordom magamban, s talán egyszer filmre is viszem. Vagy egy másik: Volt egy sportoló barátom, aki a csapatával Finnországba ment. Csodálatos vacsorát kaptak, de nem tudták, hogy a kis vizestálkák arra szolgálnak, hogy szőlőevés előtt megmossák benne a kezüket. A barátom, aki még soha nem volt ilyen vacsorán, körülnézett, és megitta a vizet. Egy másik barátomnak, aki színész, az volt a kedvenc szórakozása, hogy utánozta Titó kézfogását. Tito nagyon apró volt, úgyhogy ha kezet akartál fogni vele, nyújtózkodnod kellett, hogy ellensúlyozd a karja rövidségét. Ez például egy tipikus drámai fogás lehetne…

De sok ilyen van. Szituációk, amiknek nincs különösebb tartalmuk, közelebbről szemlélve azonban felfedezhetünk bennük egy egészen kedves játékot: az egyik oldalon azt, amit elvárunk, a másikon, ami történik. Az élet tele van hasonló helyzetekkel. Apró félreértések, rossz elvárások… Valaki váratlanul megölel az utcán, mert azt hiszi, a bátyja vagy. Sót raksz a kávéba, de a szükség úgy hozza, hogy jó képet kell vágnod hozzá. Valaki másnak a levelét bontod fel tévedésből, s amikor kiderül, hogy mégsem a te anyád halt meg, megkönnyebbülsz, de a te örömöd valaki másnak a bánata lesz. Komikus szituációk, amik valójában mind-mind drámák. Ha valami úgy történik, ahogy vártad, abban semmi érdekes nincs, de ha meglepő fordulat áll be, lehetőséget kapsz rá, hogy tovább dolgozz a történeten. Szerintem ez a dráma működésének az alapja.

filmhu: Nagyon sok szituációt gyűjt az életből. Meg lehet határozni, mennyi a filmjeiben a személyes élmény, illetve a másokon átszűrt valóság?

D. M.: Attól függ… Néha egyes sztorikról azt hittem, hogy valaki mással estek meg, aztán rájöttem, hogy valójában az én történeteim. Minden az én történetem, mert voltaképpen mindennek a saját élményeidből, tapasztalataidból kell jönnie. Amíg valamihez nem találom meg a saját magyarázatomat, nem tudok vele dolgozni. Például időnként színészeket is úgy találok, hogy sétálok az utcán, látok egy érdekes karaktert, s elképzelem, hogyan ülne, járna, nevetne…hogyan viselkedne egy szituációban. A drámát magát a színészek viszik véghez, ők teszik működővé a szöveget. Közben én állok a kamera mögött, s hihetetlen változásokat tudok létrehozni: mögéjük mehetek, ráközelíthetek valakinek a szemére, a kezére…a film millió lehetőséget kínál. A végeredmény mindig függ a rendező érzéseitől, a történetek rajta keresztül érkeznek a vászonra. Egyszer Hitlerről akartam forgatni. Ahhoz, hogy Hitlert megértsük, bele kell gondolni, hogy vajon miért viselkedik így. Addig-addig bogarásztam a forgatókönyvet, míg felfedeztem benne, hogy Hitler vegetáriánus volt és háromóránként csoki tortát evett, amit az olasz szakácsnője készített neki. Emiatt rendkívül rosszak voltak a fogai, s az örökös fájdalmak ellen folyamatosan aszpirint és antibiotikumokat szedett. Később Kaliforniában, egy a náci időszakból származó tárgyakat tartalmazó gyűjteményben rábukkantam Hitler írógépére. Az írógépen hatalmas billentyűk voltak, mert a Führer rövidlátó volt, de hiú is, úgyhogy nem hordott szemüveget. Tudtam, hogy ezt ki lehetne használni egy szituáció erejéig, mert mondjuk ha egy normálméretű szöveg kerülne a szeme elé, nem tudná elolvasni. Figyelni kell az apró részletekre. Így dolgozik egy rendező. Az a dolga, hogy kitaláljon valamit az unalmas hétköznapokba süppedt embereknek, s azt érdekessé tegye.

filmhu: Egy korábbi interjújából kiderül, hogy beszél néhány szót magyarul, ráadásul nem először jár Magyarországon. Honnan a kapcsolat?

D. M.: Volt egy nagynéném, Ilonka. A nagybátyám azért vette el, mert szerette a magyar konyhát. Tőle tanultam meg pár szót. Ezen kívül Újvidékre (Novi Sad) jártam iskolába, és ott voltak magyar barátaim. De soha nem tanultam a nyelvet, tényleg csak néhány szót tudok, például hogy édes vagy kedves. Pedig a magyar nyelv igen különleges… kellemes zene. Különbözik minden más nyelvtől.

filmhu: És a magyar filmművészetbe mennyire lát bele? Össze lehet hasonlítani a jugoszláv filmek lélektanával? Ön szerint párhuzamosan vagy inkább eltérően fejlődött a két nemzet filmművészete?

D. M.: Ha Belgrádból Budapestre utazol vonattal, szinte fel sem lehet fedezni a különbséget. Ugyanazok a fák, ugyanazok a falvak, ugyanazok a házak, előttük ugyanazok az öregemberek ülnek. Az egyetlen különbség, hogy a magyar falvakban a templomok nyugat felé néznek, a szerb falvakban kelet felé, s ha van egy vegyes falu, ott a templomok egymás felé néznek. Hasonló a gondolkodásmód, a viselkedés… Novi Sad közelében van egy kis falu, Futak. Félig szerb, félig magyar lakta terület, de korábban németek is éltek ott. Egyszer elmentem oda meglátogatni egy orvos barátomat. Ahogy beléptünk a kocsmába, elhallgatott a zene, s az emberek egy dalt énekeltek. A barátomnak írták, a helybeli doktornak – hálából. Mert az elmúlt 45 évben ott volt a születéseknél, segített a betegeken, egyszerűen ő volt a gyógyító. Ráadásul az egészet humorosan fogták fel, mert az orvos neve hangzásában emlékeztetett a pénisz szóra. A helyiek aztán ez alapján faragták a dalocska rímjeit is. Akárhogy is, nagyon kedves dolognak találtam az egészet.

A filmkészítés is nagyjából hasonló. Sok magyar filmet láttam, s a nyelv kivételével nem érzek nagy különbséget a jugoszláv filmekhez képest. Magyarországon nagyon erős a dokumentumfilmes hagyomány. S miként a dokumentumfilmek az életről szólnak, úgy gyakran a magyar játékfilmek is egy-egy intelligens tanulmánynak tekinthetők arról, hogy hogyan öltözködnek, viselkednek vagy beszélnek az emberek, szülők, gyerekek, szomszédok... Olyan klasszikusok munkáira gondolok itt, mint Szabó István, Máriássy Félix vagy Bacsó Péter. Ez a közép-kelet-európai mentalitás része. Az emberek kedvesek és közlékenyek, néha gyűlölik, máskor szeretik egymást. A „távolabbi” Szerbia, Belgrádon túl, fenn a hegyekben, az talán más egy kicsit.

filmhu: Ön szerint mi a filmkészítés valódi célja? Tanítani, szórakoztatni vagy befolyásolni?

D. M.: A népszerű könyvekből előbb-utóbb mindig film készül. Például amikor a W.R.-t forgattam, egy szállodában laktunk Zilahy Lajossal, aki a Szomorú vasárnap forgatókönyvén dolgozott, amiből éppen Újvidéken forgattak filmet – megjegyzem nem túl jót. De néha több változat is készül, kettő, akár három. Aztán 10 év múlva egy újabb. Így megy ez. Mi másért, ha nem a szórakoztatásért? That’s Entertainment!