Tévéjegyzet-írói minőségemben magamat hogyan definiálnám? Leginkább naiv médiakétkedőnek, akit bármilyen új, reményteli fejlemény fel tud dobni. S mindenkor szívesebben ír érdekes műsorokról, mint kapitális baromságokról. Amelyekből - pesszimizmus ide, pesszimizmus oda - mindig több van a kelleténél. Most kifejezetten média-derűtől repesek, mert úgy tűnik, hogy a magyar királyi tévé valóban tartani akarja a kulturális műsor-kínálatának jobbulásával kapcsolatos ígéreteit. Ez mindannyiunkra igencsak ráfért már.

Napi háromszor gyerekhíradó kölyköknek egyéb körítésekkel. Csak amikor meghirdették és reklámozzák a beindítását, tűnik fel, hogy ezt a korosztályt az idióta körkörös tilalmi számokon kívül valójában kutyába se vették. Hipokrita módon elképzeltek egy ezüsthajú nagyanyót, oldalán csacsogó tinivel, amint nézik édesdeden a macit, persze a játékosat, s nem azt, amelyik mohón marcangolja a lazacokat. Ugyanez ember-maffiózóban már sokkal, sokkal meredekebb...

A „kultúra”: idén, nyárelején (mielőtt szabadságra küldték volna a céget) az mtv korifeusai - pénzhiánytól csikarva, és maguk is szenvedvén a borúlátástól, a sugárzott műsorok vacakságától - némi újítást, portálfényezést beígértek. Nem kellőszámú tévéfilmet, fordulatos tévéjátékot, de legalább magazinokat, helyszíni tudósításokat, esemény-beszámolókat. Fantáziacímeket kotlottak: „Gang”, „Rakott”, „Kultúrház”, új vagy kevésbé új média személyiségek felléptét sugallták.

A magamfajta dörzsölt médiaszkeptikus a kevésnyi változásért is hálát rebeg, tudja, alig van új a nap alatt. Adott a műsoridő (lehetőség szerint fajlagosan kevésnyi pénzzel). Adott némi szabadság a műsoridő felhasználására. Egyik végletén a 'mindenből egy keveset' magazin-praxisával, másik végletén a tematika görcsös kiaknázásával. Plusz! - a zéróköltségvetés fejében a főnökség alig szól bele a részletekbe. Ekként láttam már két Gangot, két és fél uszkve három Rakottat, fél mázsa Kultúrházat, szerintem  mindegyikre ráférne még némi csinosítás.

A Gang könnyű eset: médiacinikus művelt fickók, Fáy Miklós, meg Para-Kovács, meg hozzájuk hasonlók bohócot csinálnak egymásból, a képernyő-univerzumból, jókat röhögnek infantilis etűdjeiken, mintha a századelőn Tristan Tzara és a Dada mozgalom a Tiresias emlőit akarná képernyőre menteni. Felelősség, konzekvencia levonása nulla. Fogadni mernék, hogy hamar elenyésznek a média-nihilben.

A Rakott, bevezető főcímén Győrffy Miklós közismert kultúr-újságíró arca hivatott az „állandósultak vagyunk” érzését kelteni; megpróbál kihozni valamit úgymond „az eseményekből”. Kedvelem Karafiáth Orsolyát, de attól még sem ő, sem a lábai, sem a víg szlogenjei, sem a kamera hintajátékai nem alkalmasak arra, hogy médiaéletet lopjanak egy-egy vernisszázsba, műterembe vagy életmű-felköszöntőbe.

Egy benső használatú, titkos felmérés szerint a telejó szellemi tematikájú műsorainak nézettsége a 10%-ot verdesi, a kultúra pedig annak is csak a törtrészein osztozik. Igazán elválik majd, hogy hosszabb távon az M2-re tervezett műveltség-csatorna programjával mire mennek. A néző bátorítható, szoktatható, gyönyörködtethető, andalítható, a nézővel el lehet hitetni, hogy ő nemcsak arra kell, hogy kétféle mosópor és Oetker puding potenciális vevőjeként még egy kevéske kulturális maszlagot is beadjanak neki. Mindez szív, tartósság, nyájas megbízhatóság kérdése is. Mint ahogy Peter Ustinov utazgatott szerte a világban, s ha levetette a cipőjét, éreztük, nem pózol, nem játssza az eszét, hanem tisztességgel „megadja a módját”.