Szülői értekezlet. Ezeket a napokat utálja a legjobban. Az apja a nappaliban veszekszik a tévével, a csukott ajtón keresztül is behallatszik, a fiú a szobájában molyol: kinézte az új Star Wars játékot, de úgyse fogja megkapni. A fiú ugyanis ebben a hónapban is beszedett egy rakás egyest, amiket viszont nem íratott be az ellenőrzőbe arra hivatkozva, hogy otthon hagyta, így a szüleinek nem kellett szembesülnie azzal, hogy ebben a hónapban sem készült semmiből. A szembesülés mindig ilyenkor van, amikor az anya bemegy a szülői értekezletre. Csak matekból az első félévben hét egyest, két kettest és egy hármast hozott össze. Megszólal a kaputelefon, az anyja érkezik haza. Egy perccel később fordul a kulcs a zárban. Az előszobában váltanak a szülei néhány szót, aztán az anyja pakolni kezd. A fiú nem tudja eldönteni, azért halad az anyja ilyen lassan, mert már lenyugodott, vagy azért, mert odakint sír. Az anyja belép a szobába, nem tűnnek kisírtnak a szemei. „Azt mondták a tanárok, az lenne neked a legjobb, ha magántanuló lennél. Azt mondták, nem való neked az iskola.

A fiú a nappaliban játszik a hangfalak előtt, amikor megszólal egy dallam. Egy dallam, amire már korábban is felfigyelt, egy dallam, ami jó érzésekkel töltötte el. Figyelni kezdi a basszustémát. Az a kedvence. Akkor még nem tudja, hogy ezt egyébként basszustémának hívják, nem ismeri jól a hangszereket, nem tudja, hogyan épülnek fel a popszámok, és nem is sejti, hogy egy bizonyos kor fölött ő is vérre menő vitákat fog folytatni arról, hogy egy dal popdal-e, rockdal-e, technó-e, hogy végső soron minden dal popdal-e. Az apjának hatalmas hangfalai vannak. Amikor vendégek jönnek, gyakran dicsekszik az évek alatt összerakosgatott hi-fi rendszerével is. A fiúnak, ha valamihez, a lemezekhez nem szabad nyúlnia. A lemezekhez és a pecabotokhoz. Tudja, hogy az apja is kedveli a számot, mert hallgatja az előadót, mert hosszas kotorászások után ő is felrakja néha. Megkérdezi az apját, mi ez a dal, de az apja nem figyel. Billie Jean, szól ki az anyja a konyhából.

A fiú egyik kedvence egy japán anime-sorozat, a Neon Genesis Evangelion. Sindzsi, egy korabeli srác értesítést kap az apjától, hogy szüksége van rá, azonnal látogassa meg őt a munkahelyén, ami nem mellesleg egy rejtélyes szervezet főhadiszállása. A sorozat az úgynevezett Második Csapás után játszódik. A Második Csapás egy apokaliptikus robbanás volt, ami elpusztította az emberiség felét. A földet viszont most új veszély fenyegeti, Angyaloknak nevezett lények támadják, amikkel csak hatalmas, biomechanikus robotok tudják felvenni a harcot. Sindzsi nem is sejti, hogy az apja egy ilyen robot irányításával szeretné megbízni. Amikor Sindzsi megérkezik a főhadiszállásra, és meglátja az apját, akit akkor már évek óta nem látott, mert elhagyta a családjukat, dühében összeszorul még a gyomra is. „I mustn't run away, I mustn't run away” – mondogatja magában Sindzsi. És a Neon Genesis Evangelion csak az egyik dolog, ami izgalmasabb, mint a kovalens kötés, vagy a sziklevelek számolgatása, vagy Jókai. Az irodalmat egyébként Jókai ellenére is kedveli.

A magántanár szagát sem szereti. Az anyja szervezte le neki, hogy legalább az érettségiig eljusson, mert matekból bukásra áll, és mert onnan az anyja szerint valahogy már minden magától értetődő. Az első alkalom után tudta, hogy nem fogja többet beengedni a lakásba. Azt még nem tudja, hogyan fogja megmagyarázni az anyjának, de valamit, gondolja, majd csak kitalál. A szobája ablakából látni lehet a buszmegállót. A magántanár ezúttal is pontosan érkezik, a fiú látja, ahogy leszáll a buszról. Látja a leharcolt kabátját, a leharcolt táskáját, figyeli a lassú, vontatott lépéseit. Mintha a mozgásában benne lenne minden. A fiú azon gondolkodik, még soha nem érezte olyan lassúnak az idő múlását, mint akkor, egy héttel korábban az órájukon. Elég csak meglátnia, rögtön megcsapja a tanár dohos szaga is, erre pedig el is fintorodik. Megszólal a kaputelefon. A fiú a kaputelefon mellett ül az étkezőasztalnál. A tanár nagyon hosszan csönget. A fiú tudja, hogy a tanár is dühös, tudja, hogy az anyjának ez most nagyon kellemetlen, és tudja, hogy nagyon le fogják ezért baszni. A tenyerébe temeti az arcát, és várja, hogy végre elhallgasson a csöngetés.


Az apja éppen a cipőjét köti, amikor a fiú hazaér edzésről. Az apja elmondja neki, mindent bevásárolt, a pizzás csiga a konyhában várja. Az anyja külföldön van. Az apja eddig életében kétszer főzött, ebből a sóletfőzésre a fiú most is elevenen emlékszik. Az apja nagyon készült, még cserépedényt is vásárolt, hogy minél jobb, ahogy mondják, autentikusabb legyen az étel, csakhogy a cserépedény elpattant, a sólet pedig szétfolyt a sütőben. Az apja nagyon dühös volt, hosszan kurvaanyázott a konyhában. Az apjának általában szokása volt, hogy hosszan kurvaanyázik, főleg, amikor a tévét nézte vagy az újságot olvasta. Néha a fiú is a kezébe vette a Magyar Nemzetet, de olyan hosszú cikkek voltak benne, és olyan unalmasnak tűntek, hogy mindig hamar elvesztette az érdeklődését. Jól ment az edzés, a fiú, jókedvűen érkezett haza. Szórakozottan megkérdezi az apját, ha választhatna, hogy szupererős legyen, vagy szupergyors, melyiket választaná. Az apja azt mondja, az a fontos, hogy gyors legyen.

Tudtad, hogy ma vagyunk háromévesek?” A fiú és a barátnője a lánynál fekszenek az ágyban. Nem, nem tudja, sőt hirtelen pánikba esik, és nem azért, mert elfeledkezett az évfordulóról, és elfelejtett ajándékot venni, hanem mert tudja, hogy nem szerelmes. A fiú nagyon szeretné, ha még egyszer elmondhatná magáról, hogy: szerelmes. Arra vágyik, hogy repülőre üljön, hogy bejárja a világot, és közben, persze, csajokkal ismerkedjen. A barátaival gyakran járnak bulikba, a fiút viszont végtelen untatják ezek a bulik, a zenét sem szereti, és ismerkedni sem tud. A fiú, maga sem tudja, miért, undorodik attól, hogy odatáncoljon lányokhoz. Miközben a barátai szórakoznak, lányokkal flörtölnek, csókolóznak, ő leginkább csak a pult mellett áll, egyik italt kéri a másik után, és várja, hogy vagy hazainduljanak végre, vagy elhomályosuljon előtte minden. A barátnője is érzi, hogy valami nincs rendben. Egyik nap odament a fiú legjobb barátjához, hogy megkérdezze, ők szoktak-e beszélgetni, és ha igen, miről, mert a fiú mostanában nem mond neki semmit.

Az anyjával ülnek a szobában az ágyon. Az anyja arról beszél neki, mennyire fontos, hogy jól sikerüljön az érettségije, mert erre tettek fel mindent, ha már négy évig baszott tanulni. Az érettségin ugyanis meg lehet duplázni a pontszámokat. Az anyja aztán arról beszél, nagyon fontos, hogy továbbtanuljon, hogy diplomát szerezzen, nem azért, mert hasznos dolgokat oktatnak az egyetemen, hanem azért, mert a papírt már mindenhol nézik. Ha nem tanul tovább, buta marad, mint a tök. Ha ez nem lenne elég, a barátai az évfolyamtársaikkal fognak ismerkedni, haverkodni, mert, mint az anyja magyarázza, az igazi barátságokat egyetemen kötik az emberek, ő pedig egyedül marad. Ő, az anyja, a munkahelyén is azt látja, hogy a diplomások kinevetik azokat, akiknek nincsenek papírjaik – már ha egyáltalán felveszik őket valamilyen rendes pozícióba, és nem csak takarítanak az intézményben. Ő, az anya, nagyon jól tudja, hogy gyereknek nem tartana semeddig sem megtanulni a leckéket, és nem érti, miért kell ezzel folyton nyűglődni. „Beszélj te is a gyerekkel” – mondja az apjának. Az apja is beül hozzá, de nem szól semmit. A fiú már utálja a szobát, utálja a lakást, utálja ezt az egész szart, az egyik Burzum-dal, a Hermoðr á Helferð szintidallama jár a fejében.

Harminc percet kap a felkészülésre. A címet sem nézi meg. Kizártnak tartja, hogy ez legyen élete legfontosabb pillanata. A vizsga után vesz egy doboz cigit, és ahelyett, hogy a barátaihoz csatlakozna a közeli kocsmában, elindul gyalog a főút mentén. Nem kell sietnie. Amikor visszaér a lakótelepre, eljátszik a gondolattal, hogy beugorjon a Donald Drinkbe, apja törzshelyére, de inkább felkaptat a domboldalra, és kiül a kutyafuttatóra. Az elmúlt években ide jártak a barátaival rumozni és szívni. A fiú úgy dönt, itt várja meg az estét. Az Atya elhülyült, önmaga paródiája, az öröksége, a Szentlélek, csak gyűlölet és önsajnálat, vigasz nincs, hogy is választhatna hát a Fiú mást, mint a bosszút? Miközben a naplementét nézi, azon gondolkodik, egy tengerparti városban fog lakni, pincérkedik, szörföt oktat vagy idegenvezetéssel foglalkozik. Remeteként fog élni. Az éjszakát a lépcsőházban tölti, nézi az éjszakai buszokat, és hallgatja, ahogy a lift föl-le jár az épületben.

Az anyja karikás szemekkel fogadja. Állnak egymással szemben. „I mustn't run away, I mustn't run away” – ismételgeti magában a fiú. Aztán az anyában elpattan valami, felkapja az első fogast, egy fafogast az előszobaszekrényről, és akkorát vág rá a gyerekre, hogy a fogas kettétörik. „Takarodj innen, ne is lássalak” – üvölt az anyja, és nyúl a következő, aztán a harmadik és negyedik fogasért. Amikor elfogynak a fogasok, az anyja háttal nekiesik a falnak, lecsúszik, és guggolva zokog tovább. Rázza a vállát a zokogás. „Itt fogunk megrohadni” – motyogja. A fiú először szeretné megsimogatni az anyja fejét, azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, de ahogy nyúlna felé, elgyengül. A keze megdermed a levegőben. Mintha csak valami bölcs tanítóját hallaná, úgy kezd el szólni most egy másik mondat a fejében, eleinte csak halkan, később egyre hangosabban, és határozottabban. Egy öreg, rekedt ember hangján hallja, hogy „fear leads to anger, anger leads to hate, hate leads to suffering”.

 

Reisz Gábor a 81. perctől ebben a podcastban beszél A csend, amire vágytál adaptációs kihívásairól.

Benned is elindított egy történetet a Magyarázat mindenre? Írd meg nekünk, és ha publikálásra alkalmasnak tartjuk, kirakjuk a Filmhura.