A kultfilmeket az jellemzi, hogy nem lehet elégszer megnézni őket. A jó bűnfilmekre ezenkívül pedig az jellemző, hogy minden időben, több generáción keresztül megállják a helyüket. Ha 20-30-50 éve készültek, nem tartjuk őket porosnak, nem tűnnek elavultnak a motivációk, cselekvések és módszerek, s legfőképpen: nem unjuk őket. A bűn örök és állandó; a legplasztikusabb filmes alapanyag, az emberiség egyik mozgatórugója. Mindenben megtalálható, mindenki lehet bűnös. S talán pont ezen közhelyes dolgok, a történetvariációk kimeríthetetlen volta miatt az egyik legnehezebb műfaj. Egy vígjátékon – minőségtől függetlenül is – rendre elröhögcsél az ember. A bűnfilmezés: dupla vagy semmi a négyzeten. Mantrázzuk: ha ócska, vérciki, ha remek, örökérvényű. Akárcsak a Le Professionel vagy a Dögkeselyű.
Az itt tárgyalt opusz tekinthető stílusos, vérbő kriminek, a kortárs filmművészet fénytörésben akár (művész)akciófilmnek, de gyarapíthatja a tipikusan csavaros dramaturgiájú merénylet-filmek sorát is; többek közt Tarantino is ilyen filmeken szocializálódott. Nem véletlen, hogy Georges Lautnernek, a film mesterember-rendezőjének special thanks jutott – amolyan szellemi elődként – a Kill Bill végén. Ha a ’80-as évek francia filmjeit vesszük, akkor megállapítható, hogy számos sikerfilmet – ahogy manapság is csúnya szokása az álomgyárnak – egyszerűen felszipkáz Hollywood és az uralkodó ami mozi-közízlés elvárásainak megfelelően formálja át: copy, paste, amerikai sztárok, színes és szagos tupírdramaturgia. Gondoljunk Gerard Depardieu vagy Pierre Richard filmjeire. De itt jön a nagy fityisz Hollywoodnak!
Mert mi sem bizonyítja jobban A profi unikalitását, hogy nem tudta bedarálni, nem tudta klónozni ezt a filmet, ami azért is furcsa, mert A profi ízig-vérig egy amerikai műfaj, nevezetesen a western legszebb filmes hagyományait (filmnyelv, történet) adaptálja egyfajta modern filmnoir-szerű környezetbe. Így születik meg a film brun, a „barnafilm” ( s nemcsak a poros-sivatagos előzmények, vagy a napégette ráncok és a túlreprezentált „négusok” miatt kategorizálom így), amely melegebb tónusú, humorosabb, kedvesebb, pergőbb mint a májbajos fekete széria bármelyik darabja. Megmaradt a bűnös-stiklis nagyváros, a flashback és bonyolult sztori csűrés-csavarás mellőzve, van benne csalafinta cselezés, bunyó, cici és popó, autósüldözés, középpontban egy sziklakemény, illúzió- és talajtvesztett, ironizáló férfihőssel. És a film egész fazonját maga a western adja a 72 órásra szűkített időkereten belül: elvadult, magányos szívtipró érkezik (vissza) a városba, hogy ígéretéhez híven végigvigye főfeladatát, egyszersmind leszámoljon kedves ellenségeivel, a barátaival és kollégáival. Elfásult bosszúszomj, konok, önsorsrontó elégtételezés és katartikus bukás lesz legvégül a napok hordaléka. A közösségével szembefordult, szabad „rosszembert” beszippantja az egész filmet belengő árulás és a szennyes politikai huzavonák örvénye.
Nem véletlen, hogy Ennio Morriconét találták meg, hogy üssön össze valami kísérőzenét a filmhez. A vadnyugati filmek háziszerzője hálisten’ mellőzte Kegye János és Gheorge Zamfir munkásságát, a pánsípot feledve hegedűre komponálta a főtémát. Normál esetben a vonós nyüstölés ápol és eltakar, ám itt szépséges, markáns kísérőzenévé avanzsálódik a szaggatott hegedűsírás. Rendre visszatér a főtéma: annyira ideillő, hogy a rendező nem fél minden esetben alávágni a képnek, ha egy dramaturgia csúcsponthoz érünk. Minden filmzenei válogatás CD-n bizton megtalálható.
A bűnügyi western-jelleget erősítik a tipikus beállítások: amikor JPB megjelenik a párizsi csavargók között a sikátor csillogó betonján lépdelve ellenfényben, mintha a Hét mesterlövész idéződne meg. Sok-sok amerikai plán hátán jutunk el a film egyik csúcspontjához, Joss Beaumont és Rosen felügyelő párbajához. A dörzsölt, cinikus zsaru megy gyanútlanul az oszlopok mellett, az egyik mögül kilép Beaumont és megszólal: - „Rosen! Nem megmondtam, hogy mindig a nyomodban leszek?” Rosen megfordul, nagyon hosszan szemeznek, kezük a pisztoly agyán, kép térd fölött vágva. Tiszta western. Kopott bőrkabát, szélfútta ballonkabát, árkádok. Tiszta film noir. A vonóskarral csúcsrajáratott feszültségbe egyszercsak betoppan egy bolond pierrot, aki eltévedt a környéken és útbaigazítást kér. Hajszálvékony kötélen egyensúlyoz a rendező: már-már vígjátékba hajlik a jelenet, már-már azt hisszük, hogy elnapolódik a törvényszerű összecsapás a rosszfiú (aki a jó oldalon áll) és a hivatalból jófiú (aki a bűnös oldalon áll) között, de az elnyújtott intermezzo végére egy gyors pisztolypárbaj tesz pontot. A western-feeling elmos mindent, ide most az kell - punktum. Beaumont ismét győzött, mehet tovább az akadálypálya következő szintjére, már csak a final countdown van hátra. Amikor kell, akkor modern filmnoir-ra váltunk kiadós suspense kíséretében (a volt feleség vallatása egy leszbikus domina által; Rosen a hullaházban; konfliktus a „kicsi” Farge-zsal a bisztróban, stb.), és amikor a történet akciófimes elemeket kíván meg, akkor abba (lövöldözéssel tarkított autósüldözés Párizs utcáin, kemény akrobatikus verekedések).
A harcedzett, cserzett arcbőrű sivatagi róka JPB már túl volt 62 filmen és 25 év aktív filmezésen, amikor megcsinálta A profit. A film első negyedóráján ez cseppet sem látszik. Maníros pózolás megy, gyurmaarcával már-már parodisztikusan tragikus színészkedést művel a képzelt Közép-Afrikai ország bíróságán, majd kényszermunka-telepén senyvedő egykori francia titkosügynök, Joss Beaumont bőrébe bújva. (Arról nem tudok, hogy a magyar nézők gyűjtöttek volna-e pénzt a kiszabadításáért, ahogy Isaurának anno, de arról igen – urban legend -, hogy számos tiltakozó levél érkezett a külügyminisztériumba, hogy szankcionálják Malagawayt). Divatos történelmi filmeposzokba illő fájdalmas nagyközeliket, elkínzott fogolyarcokat, gonosz katonavigyorokat látunk a didaktikus, sodró expozícióban.
Mindez mégsem ciki, hanem tudatos építkezés: illeszkedik a western képi világába, szinte megágyaz a párizsi bonyodalmaknak, a koncepciózus stílusvegyülésnek. A sztori szájbarágósan előadott előzményei felfedik az indítékokat, Beaumont motivációit. Anno egy mission impossible keretében Beaumont szalajtották, hogy tegye el láb alól a franciáknak kényelmetlen diktátort, Njala elnököt. A politikai széljárás azonban megfordul, a megbízói (kormány, titkosszolgálat) beáldozzák JPB-t, hogy Njala kedvére tegyenek és ezáltal megszerezzék Malagaway földjének ipari kincseit. Beaumont megszökik a gyilkos mezőkről, hazatér – Njala is éppen akkor érkezik látogatóba Párizsba - és betartja szavát. Azaz: teljesíti küldetését, amire felesküdött. Bevégzi (kivégzi) dolgait: a felállás ugyanaz, csak a keretek változnak meg. Nem az elszenvedett kínzások, gyógyszeres szedálások gyötrelmei fájnak, hanem feletteseinek árulása, a cserbenhagyás és megcsalatás.
Beaumont nem fél, mert tudja, hogy bűntelen bűnös, akinek a halál az útitársa; akkor meg minek parázzon?! „Nem félek, mert pokolra jutok” - mondja haldokló fogolytársának. Ravasz tervet eszel ki, amellyel elérheti célját és visszanyerheti becsületét. A 180-fokos fordulatot vett sztoriban elmosódnak a határok rabló és pandúr közt, a kígyó a farkába harap, a bűnüldöző zsaruból bűnpártoló lesz, a profi gyilkosból pedig igazságosztó. Ez legjobban a már említett autósüldözésben rajzolódik ki, ahol Rosen és „kicsi” Farge rálő az előlük menekülő Beaumont-ra, aki annyira berág erre, hogy dafke ő kezdi el hajtani a rendőrpárost az aszfalton. Vegytisztán kiderül, hogy Beaumont morálisan feddhetetlen: nem gyilkos. Rosent tisztességes párbajban önvédelemből lövi le, Njalát pedig pont a Beaumont-ra vadászó mesterlövészek állásából szedi le a szerencsétlen Farge.
JPB hétköznapi hős, egyszerű ember, aki igazságra szomjazó kolhaas-i megszállottságában nem akar játékszer lenni. Segítői is az egyszerű emberek közül kerülnek ki: hajléktalan, pincér, kurva, feleség, szerető és a szimultán játszó régi barát, Eduard százados. Mindenki a cinkosa lesz, mert megnyerő, lezser és életrevaló. Mesterien képzett titkosügynök (szinte a Dr. Strangelove idéződik meg a Beaumont-t istenítő, egykori kiképzőtiszt heves alakjában), aki egy lépéssel mindig üldözői előtt jár, mozgékony és villámgyors, mint egy cápa: ha leállna, belepusztulna. Szemtelen és játékos, modora és alakja sikamlós, mindig kicsúszik a zsaruk kezéből. Egy remekül felépített, komplex jellemű, szeretnivaló hős: egyszerűen maga Belmondo.
Totális győztesként is tudja, hogy ő itt nem nyerhet. Csak annyit tud cinikusan odavetni a kommandósok közt bámészkodó kurvának, hogy „Most döntenek sorsomról.” Majd udvariasan megkéri Garas Dezső feledhetetlen tolmácsolásában, hogy ha lehet, ne maradjon a tűzvonalban. És itt látjuk a filmtörténet egyik legkatartikusabb fináléját: Belmondo megy a szabadság nagy madara, a helikopter felé, minden ízünkkel drukkolunk neki happy end-ért. A habozó fejesek időközben meghozzák a teljesen inkompetens döntést: meg kell állítani, kiadják a parancsot, sorozatlövés, meghal. A kamera a felemelkedő helikopterből mutatja: a test a földön hever, de lélek elszáll. Akárcsak Cserhalmi önrobbantó taxisofőrénél, a vég Beaumont esetében is elkerülhetetlen és szándékolt. Gyönyörűen rímel a francia film másik csúcsteljesítményének végjátékára: a Nagy Kékségben is tudatosan követi a delfint az ismeretlen birodalomba a mélytengeri merülő. Boldog-szomorú vég.
A profi az igényes kommerszfilm egyik ékköve (épp ezért bocsánatos bűn a korai Queen-klipeket idéző, eszement videótechnikával elkészített főcím), Belmondo tragikus charme-ja feledhetetlenül égett bele a ’80-as évek filmtörténetébe, a játszótéren minden kissrác Joss Beaumont akart lenni, feledve Rahant és Tarzant. Az már csak adalék, hogy 1982-ben ezt a Belmondo-filmet is megvették a szovjetek, ám a bemutatóra 1990-ig várni kellett, mivel a filmben az élesszemű ítészek kritikát fedeztek fel a Harmadik Világ rezsimjei irányában. Talán, mert a szovjeteknek is volt egy-két Njala elnökük?!
