A hiátus egyértelmű, de hogy miért születnek manapság csak igen elvétve erős vígjátékok, annak nyilván számos, egymástól nem független oka lehet. Alkotóként nyilván nem túl kecsegtető manapság olyan veszélyes humorforrásokhoz nyúlni, amire aztán minden oldalról rá fognak ugrani az érzékenyek. Túl sok mindennel nem lehet mostanság viccelni, a komédia így vagy más műfajokban (krimi, horror, szuperhős, dráma) oldódik, vagy az unalmas biztonságot választja. A streaming-szolgáltatók megelégszenek azzal, hogy egzotikus helyzetekben és/vagy helyszíneken idétlenkedő sztárokat vonultatnak fel (Beugró a Paradicsomba, Gyagyás gyilkosság 2), a mozikba pedig inkább a gyerekeket célzó animációs (Minyonok: Gru színre lép) vagy a geronto-vonal jut csak el (Könyvklub: A következő fejezet).
A Barátnőt felveszünk (a magyar fordítás sajnos elhagyja az eredeti No Hard Feelings csodás kétértelműségét) már csak azért is üdítő kivétel, mert ügyesen nyúl egy pikánsabb alaphelyzethez és szépen lavírozgat a biztosabb fogódzók között. Rebellis hősnőnk anyagi boldogulása érdekében elfogadja a gazdag helikopterszülők bizarr ajánlatát és megrendelésre próbálja elcsábítani egyetemre készülő, de még ártatlan csemetéjüket. Adott tehát egy fordított szüzességelvesztős képlet némi generációs szakadékkal, amiből aztán rendre humoros szituációk fakadnak.
Maddie öntudatos kora harmincas, aki megveti a tengerparti városkájában nyaraló (és a környéket dzsentrifikáló) gazdag nagyvárosiakat. A szexpozitívnak nevezhető vagány nő pontosan azért megy bele, hogy randizzon (azaz „randizzon”) az agyontutujgatott tinivel, mert hiába őslakos, neki is valahogy ki kell fizetnie a dráguló környék költségeit és adóit. Vele szemben a valóban gátlásosnak tűnő Percy mindent megkap, mégis egész nap a szobájában kuksol. Nehezen teremt kapcsolatot másokkal, amin nyilván a szülők túlzott aggodalma és bizarr intervenciója sem igazán segít.
A forgatókönyv tankönyvi pontossággal követi a bevált képletet, felvázolja a hősnő világát, majd egyre közelebb hozza egymáshoz a két látszólag ellentétes, ám a lelkük mélyén egészen hasonló szereplőt. A közeledéssel aztán lassan feltárulnak az értékeik és persze a gondosan takargatott erősségeik és félelmeik. A látványos önbizalom mögött Maddie például súlyos családi traumákat hordoz, nem véletlenül sodródik egyik kapcsolatból a másikba és képtelen valóban élni. Percy suta gátlásossága pedig öntudatos zárkózottság, a fiúnak egyszerűen több időre és kapcsolódásra van szüksége, hogy lelki-fizikai síkon nyisson.
Mindebből kisakkozható, hogy bár sokáig nem veszik észre, nyilvánvalóan nagy szükségük van egymásra. E nem igazán forradalmi tanulság jelenti a film dobogó szívét, amit az alkotók becsületére legyen mondva, sikerül végig a giccs és a közhelyek közötti szűk terepen tartani. Az érzelmi vonal organikusan ellenpontozza, a szilárd narratív váz pedig szépen megtartja a film lényegét jelentő helyzet- és jellemkomikumot, amiből aztán tényleg mindenféle akad.
A Barátnőt felveszünk egy-két kínosabb kivételtől eltekintve elkerüli az olcsóbb fizikai poénok és altesti viccek kínálkozó csapdáit, miközben képes viccet faragni jellegzetes kortünetekből is. A film a legjobban talán akkor működik, mikor a fiú Z-generációs színekkel tarkított egzisztenciális szorongása ütközik a harsány Maddie magabiztos gátlástalanságával. Ennek talán legjobb példája a házibuli, ahol minden tizenéves a telefonját maga előtt tartva, hiperérzékenyen reagál a nő bármilyen megjegyzésére.
A fentebb említett alkotói megoldások elsősorban mégis azért működhetnek, mert a két főszerepre sikerült tökéletes színészeket találni. A színpadi musical világából érkezett pályakezdő Andrew Barth Feldman egyszerre hozza Michael Cera mulya esetlenségét és John Krasinski szomszédsrácos karizmáját, így Jennifer Lawrence eszményi partnere lehet. A való életben is harsány és szókimondó Lawrence pedig, aki itt egyszerre csillogtatja komikusi és drámai kvalitásait, láthatóan lubickol a minden szempontból testhezálló szerepben.
A Barátnőt felveszünk egyszerre idézi meg az ezredforduló szüzességelvesztős tinifilmjeit és az Apatow-istálló kétezres évek közepén szárnyaló lúzerkomédiáit, de a távolban még a Diploma előtt árnya is felsejlik. Ez a film a trendteremtő elődökhöz ugyan biztosan nem fog felérni, de a két főszereplőn túl tartogat azért annyi kellemes pillanatot, hogy átmenetileg enyhítse az akut vígjátékhiányt.
A zsáner, különösképp a szexkomédiák alműfaja ugyanis borítékolhatóan nem mostanában fog feltámadni. A helyzet ellentmondásosságát talán mindennél pontosabban jelzi, hogy még ezt a nyilvánvalóan ironikus alaphelyzetet is többen támadni kezdték Észak-Amerikában, liliomtiprással, illetve kiskorú szexuális zaklatásának pozitív ábrázolásával vádolva meg az alkotókat. Holott a Barátnőt felveszünk épp abból farag poénokat, mennyire rossz ötlet csábításra felbérelni valakit, illetve az a tanulsága, hogy csak őszintén és nyíltan lehet kapcsolatokat teremteni.
