Július 3-án elkezdődött a jubileumi 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál, a jeles évfordulón pedig olyan kiemelt díszvendégek teszik tiszteletüket a cseh fürdővárosban, mint Dustin Hoffman, Maggie Gyllenhaal, Robert Richardson, Juliette Binoche vagy épp Jesse Eisenberg, aki a megnyitó ünnepségen a szervezők különdíját vette át, majd másnap bemutatta a közönségnek a 2013-as A hasonmás című sci-fi szatírát. Szerinte tökéletesen illik a fesztiválhoz és Közép-Európához, mivel a „legkafkaibb” filmjének tartja. Végül egy közel két órás kérdezz-felelek beszélgetésen is részt vett, ahol készséggel és őszintén mesélt karrierjéről, neurózisairól, szerzői ambícióiról, az amerikai és az európai gondolkodásmód közötti különbségekról, de a filmkészítés jövőjével kapcsolatos félelmeit sem titkolta el.
A zsúfolásig megtelt előadóteremben az újságírók és a fiatal filmrajongók mellett meglepően sok érdeklődő képviseltette magát az idősebb korosztályokból is, ami persze nagyrészt Eisenberg sztárstátuszának szól, de jól kifejezi azt is, hogy a még mindig csak negyvenes éveiben járó színész már két és fél évtizede meghatározó és közkedvelt alakja Hollywoodnak és a független amerikai filmeknek egyaránt. Sokszínű szerepválasztásait mi sem szemléltethetné jobban, minthogy a beszélgetés elején Kelet-Közép-Európa egyetlen A kategóriás filmfesztiváljának elnöki különdíjának friss birtokosa a legújabb Minyonok-filmről kezdett mesélni, ez ugyanis a legfrissebb bemutatója, Eisenberg pedig igencsak büszke rá.
(fotó: KVIFF Press Department)
„Persze, ez egy gyerekfilm, a legfőbb célja, hogy összehozza a családot és mindenki jól szórakozzon rajta [...] de, amikor kapsz egy ilyen felkérést az olyan érzés, mintha megnyernéd a lottót. Elképesztően szórakoztató munkafolyamat volt [...] ráadásul az elmúlt évtiezedk legjobb filmjeiből nem egy az animációs filmstúdiókból érkezett, ez a film pedig a némafilmek és a régi Hollywood előtt is tiszteleg.”
Az előadóművészetek iránti fogékonyság nem újdonság az Eisenberg családban, Jesse édesanyja például hivatásos bohócként dolgozott, különböző rendezvényeken és gyerekzsúrokon lépett fel. A színész úgy emlékszik vissza, ezt akkoriban nem tartotta különösebben furcsának. „Egyesek szülei orvosok meg ügyvédek, az én anyukám színes sminkben és ruhában szórakoztatott másokat, hogy pénzt keressen.” A színész szerint édesanyja munkája és humora nagyban hozzájárult ahhoz, hogy maga is hamar megszokja és megszeresse a szereplést. Első nagyobb munkája egy tévésorzat mellékszerepe volt, ekkortájt jött rá, hogy szorongását és egész gyerekkorát beárnyékoló önutálatát a színjátszáson keresztül kreatív eszközzé és humorforrássá képes formálni.
„Szerintem ezeken a dolgokon igenis lehet nevetni. Még szép, hogy vicces, amikor azt látjuk, hogy valaki majd’ felrobban [... ] azért vált ki belőlünk zsigeri reakciót, mert együttérzünk vele. Ez a csodálatos a filmekben, hogy lehetőséget ad arra, hogy valaki teljesen más szemével nézzünk az életre [...] ettől lehet a film egy empátiagép.”
Jesse Eisenberg Mark Zuckerberg szerepében
Jellegzetes, hadaró beszédstílusa, merev tartása és villámgyors, frappáns észjárása hamar összenőtt az általa megformált szerepekkel, így jellemzően neurotikus és szorongó figurák szerepeivel keresték meg. Noha már húszas évei elején olyan rendezőkkel dolgozott, mint Noah Baumbach és M. Night Shyamalan, karrierjének igazán nagy lendületet a mára kultikussá vált Zombieland adott. Pedig a filmet sokáig senki nem vette komolyan, a hollywoodi színészek különböző forgatásokon és bulikban gúnyosan röhögve emlegették, hogy elküldtek nekik egy forgatókönyvet, aminek Zombieland a címe: „Senki nem gondolta, hogy ez jó lehet, elvégre hogy lehet valaminek ennyire hülye címe?”
A film forgatókönyve végül Eisenberghez is eljutott – szerinte ennek legfőbb oka, hogy a „rá hasonlító, csak sokkal tehetségesebb” Michael Cera visszadobta azt. Eisenberg hamar rájött, hogy az alapanyag több, mint ígéretes az idő és a film fogadtatása pedig őt igazolta. Ezt követően ő játszotta el Mark Zuckerberget, David Fincher Social Network - A közösségi háló című filmjében, amelyért eddigi pályafutása legtöbb díját nyerte. A beszélgetés ezen pontján az addig jó kedélyű és közvetlen Eisenberg egy rövid időre érezhetően komorabbá vált. Ennek legfőbb oka, hogy a filmhez hamarosan folytatás készül, őt pedig hosszú ideje kérdezgetik arról, miért nem tér vissza Zuckerberg szerepében. Az indoklást igyekezett gyorsan és határozottan leszögezni:
„Amikor a filmet forgattuk, (Zuckerberg) még nem igazán volt ismert ember. Ezért furcsának is tűnt filmet csinálni róla, hiszen nem egy közismert figura volt, sokkal inkább egy érdekes személyiségnek tűnt. Aztán híres lett, és én nem akartam megcsinálni ezt az új filmet [...] Nem akarom, hogy vele azonosítsanak [...] úgy látom, hogy az a személy, aki létrehozta ezt a weboldalt, nem törődik az emberekkel. Ha ez a fickó ennek az új világnak az alapítója, én nem akarok abban a világban létezni.”
(fotó: KVIFF Press Department)
Ha Mark Zuckerbergét nem is, más rosszfiú-szerepeket előszeretettel vállal. Pontosabban azokat a morálisan megkérdőjelezhető dolgokat elkövető figurákat szereti, akik határozottan hiszik, hogy tetteik jó célt szolgálnak. Saját magát is empatikus személyiségnek tartja, aki mindenkivel igyekszik együttérző lenni. Emiatt próbálta megfejteni a karakterek szándékában a morálisan helyesnek is gondolható célt, mint Lex Luthor, a képregényirodalom egyik legismertebb gonosztevője, akit a Batman Superman ellen című filmben játszott el, és amely alakítását a kritika és a közönség is egyöntetűen utálta.
„Nem értették, hogy miért sír a főgonosz, miért viselkedik ilyen bizarr módon [...]valószínűleg igazuk van, de én azt éreztem, hogy értem és sajnálom ezt az embert. – fűzte hozzá. De ugyanezt a megközelítést alkalmazta az amerikai filmes palettán a szuperhős blockusterektől meglehetősen távol álló indie-rendező, Kelly Reichardt A döntés éjszakája című filmjében, amelyben egy klímaterroristát alakít. Reichardról egyébként elmesélte, hogy sokkoló élmény volt vele dolgozni, leginkább azért, mert a rendező csak pragmatikus instrukciókat adott neki, minthogy honnan hova menjen, ráadásul alig vett újra bármit. „Tisztára olyan volt, mint valami diákfilm, de ezt jó értelemben mondom” – emlékezett vissza.
Eisenbergre alapvetően is jellemző az önreflexió, ennek a beszélgetés során is számos bizonyítékát adta. Elmesélte például, hogy nem igazán néz filmeket, mert egyrészt leginkább a saját ötleteivel van elfoglalva, illetve, ha valami jót lát attól általában féltékennyé válik, míg a gyenge filmektől dühös lesz. Magával szemben is előszeretettel beszél kritikus, már-már lekezelő stílusban, ám bevallása szerint mióta rendező lett, sokkal reálisabban képes megítélni saját teljesítményét is. „Utálom a kiváltságos, könnyű életemet, de imádom az ötleteimet. Valami furcsa paradox helyzet ez.”
Rokonszenvedés című filmjében Kieran Culkinnal Lengyeroszágban keresi a zsidó györkereit
Első rendezése, a Ha végeztél a világ megmentésével című film még megosztotta a közvéleményt: „Egy barátom azzal hívott fel, hogy a New York Times kritikusa olyan durván lehúzta a filmem, hogy most már elkezdte érdekelni.” Azonban Rokonszenvedés című második filmje – amelyet nagyrészt saját családtörténetének megismerése inspirált – óriási sikert aratott és a 2024-25-ös fesztiválszezon egyik legnagyobb kedvence lett. Eisenberg hosszasan mesélt arról, milyen tanulságokat szűrt le az első filmjére érkezett visszajelzésekből. Külön kiemelte, hogy bár mindkét filmnek neurotikus és gyakran ellenszenves, bunkó módjára viselkedő főhősei vannak, ám amit Julianne Moore esetében utáltak a nézők, azt imádták Kieran Culkin karakterében.
Szerinte a kettős megítélés oka, hogy Moore karakterének mélységét elsősorban azzal akarta éreztetni, hogy – ellenszenves viselkedése ellenére – egy családon belüli erőszakot elszenvedett embereknek fenntartott otthont vezet. Eisenberg arra jött rá, hogy a legtöbb nézőnek nem elég a karakter példás hivatásának ismerete annak mélyebb megértéséhez, ha ez nem válik cselekvéssé a filmen belül. Így a Rokonszenvedés írásakor már kiemelten figyelt arra, hogy a Culkin által megformált neurotikus hőst lássuk segíteni másoknak, lássuk megölelni valakit és más hasonlóan pozitív helyzetekben.
És ha már írás, Eisenberg nem csak forgatókönyvet, de színdarabokat is ír (sőt, még egy regénye is megjelent), amiket New Yorkban és Londonban is rendszeresen műsorra tűznek. Érdeklődésének visszatérő témája a jólétből fakadó közöny, amit kifejezetten jellemző tulajdonságként emleget, ha Amerikáról és az amerikai emberekről beszél, de saját maga legrosszabb tulajdonságának is ezt tekinti:
„Olyan könnyű és jó az életem. Utálom. Nem egészséges ilyen könnyű életet élni, ezért szerettem volna kicsit megnehezíteni. De még a veseadományozás is könnyűnek bizonyult. Két hét elteltével már jól voltam. Borzasztó.”
(fotó: KVIFF Press Department)
Írói munkamódszere kifejezetten meglepő: leggyakrabban különböző New York-i közkönyvtárakban ül le írni, nem ritkán régi barátjával Jim Beggarly forgatókönyvíróval. Eisenberg szerint mióta rátalált erre a módszerre, olyan hatékonnyá vált a munka, hogy akár évente meg tudna csinálni egy filmet, ha csak a kreativitáson múlna. A jövő szerzőinek pedig azt üzente: „Próbálj megtalálni egy olyan történetet, vagy egy olyan alaphelyzetet, amilyet még nem láttál [...] ja, és szerezz magadnak egy Jimet, akinek meg tudod mutatni, amit írtál.”
A rendezői szerepben egyre otthonosabban és bátrabban mozgó Eisenberg hamarosan bemutatja legújabb filmjét Julianne Moore és Paul Giamatti főszereplésével, amely elmondása szerint sokkal stilizáltabb és meseszerűbb lesz, mint az előző filmje, ugyanakkor főhősei ugyanolyan „nyomorult ” figurák, akiket egyszerre szánunk, utálunk és nagyon sokat nevetünk rajtuk. Stílusa, humora olyan mélyen gyökerezik a New York-i zsidó neveltetéséből, hogy például Woody Allen filmjeiről és azok abszurd főhőseiről nem valami különc zsenik, hanem a bácsikája jutott eszébe, amikor először látta őket.
Identitása és származása az elmúlt években egyre fontosabbá vált számára. Közép- és Kelet-Európa iránti rajongását először egy boszniai utazás élménye ébresztette fel benne nem sokkal a délszláv háború lezárása után és amely szorosan összefügg a privilegizált amerikai életmód utálatával. Eisenberg úgy érezte, az itt élő emberek őszintébbek és sokkal jobban értékelik az életet, többek között ezért is kezdte el kutatni lengyel zsidó felmenőinek történetét, amelyek aztán a Rokonszenvedést inspirálták. A forgatás alatt aztán annyira megszerette az országot és az embereket, akiket utazásai során megismert, hogy kérvényezte az állampolgárságot, amit július 6-án családjával együtt át is vehet Varsóban.
(fotó: KVIFF Press Department)
A beszélgetés végén a jövőt illető kérdésekről nem tudott egyöntetűen biztató választ adni. Szerinte a filmes szakmát alapjaiban rengeti meg az AI és a digitális technológiák fejlődése. Felidézte, hogy még a Batman-filmben is gigantikus épített díszletek között fogattak, amin több száz díszlettervező és grafikusművész dolgozott. Ám szerinte ebből a nézők a filmképen keresztül nem érzékelnek sokkal többet, mintha CGI-val alkották volna meg tízszer olcsóbban, márpedig Amerikában a filmkészítés alapja, „minél kevesebb pénz elköltésével, minél többet csinálni.” Ennek ellenére bízik benne, hogy ezek a változások egyfajta demokratizálódást is magukkal hoznak, és egyre többen mesélhetik el történeteiket.
Végezetül tökéletesen eisenbergi zárlatot kapott a beszélgetés. Amikor egy újságíró megkérdezte, hogy történt-e már vele olyan különleges esemény az életben, amikor azt érezte, hogy megmagyarázhatatlan, amit most tapasztal, Eisenberg hosszú perceken keresztül ecsetelni kezdte, mit élt át, amikor egyszer kipróbálta az LSD-t. A beszámoló végén röpke csend állt be a szobában, mire a színész hozzáfűzte: „Ja, meg a gyerekem születése is ilyen élmény volt.”
