Az eddig csak színészként ismert Eva Victor alakítja Agnest, aki egyetemi professzor, és korábban rettenetes dolog történt vele. De nem ekkor kezdődött, hogy másképp látja a világot, olyannyira másképp, hogy a körülötte lévő dolgokat mi, nézők is az ő szűrőjén át érzékeljük. Agnes szeret enni az ágyban, hajlamos bepánikolni vezetés közben és az életében nincs nagyobb kihívás, mint egy meghittnek látszó baráti vacsora. Introvertált, de nem csak ennyi.
Céltalanság, magány, újhollywoodi rosszkedv és egy mesés kis házikó: rögtön a film elején ennek a közepén találjuk magunkat, egyszerre a nagy feminista témákban és a Váratlan utazás naiv romantikájában, miközben a két főszereplő, Agnes és a legjobb barátnő Lydie (Naomi Ackie, aki Whitney Houstonként véste magát az emlékezetünkbe) sikítva örülnek egymásnak, és a kanapén fekve, kardigánban beszélgetnek arról, hogy a szex fura dolog. Megelevenednek a szemünk előtt egymástól igen távoli dolgok, mint az Anne Shirley-regények és a Szex és New York, és érezzük, hogy Agnessel egyszerre történik valami fájdalmas és valami mégis varázslatos. És mintha igazán egyiket sem engedné közel magához.
Bocs, kicsim (Eva Victor és Naomi Ackie) / Forrás: ADS
Mindezt kezdetben talán csak a hiperintelligens, progresszív és idealista egyetemisták humorral és érzelmekkel átszőtt önkritikájának érthetjük, de lassan feldereng, hogy ennél többről van szó, és hogy Agnesben egy visszafordíthatatlan élmény dolgozik. A csúnya pulcsik, az amerikai középosztály közege és a barna tapéták előterében egy olyan nőt látunk, akinek nagyjából minden mindegy, és ez így van akkor is, ha bántják, akkor is, ha szeretik. Mindegy neki, hogy átjön-e a szomszédból Gavin (Lucas Hedges), hogy tényleg gonosz-e az ellenlábasa (Kelly McCormack) és hogy jó-e a szendvics egy őrangyalként felbukkanó büfés (John Carroll Lynch) standjánál. Hogy milyen a nappalijában a függöny és hogy szexi-e betűrni a zoknit. Minden mindegy, ahogy körülöttük az évszakváltáson átesett világ is teljesen seszínű barna és szürke. Bár kisüt a nap, mintha örökké ebben a színtelenségben telne az idő, a fák kopárak, Agnes pedig ráfekszik a tűlevélszőnyegre. Kabátban van, nem fáj.
Agnes nem igen artikulálja az őt ért traumát, talán azért, mert amikor megtette, kizárólag abszurd dolgok történtek. Az otthona falain és Lydie-n túl a világból hiányoznak a valódi együttérzés gesztusai, az értelemmel megtöltött tettek és persze a kitüntetett figyelem. Így Agnesnek marad a düh, a szégyen, a zavarodottság – ez mind belül, jól lefojtva, a film igéző képi megoldásokkal és Agnes élményeihez illően tördezett elbeszéléssel mégis szemlélteti.
Bocs, kicsim (Eva Victor) / Forrás: ADS
A kamera nincs ott a kulcspillanatokban, a traumatikus esemény idején is kint marad a ház előtt. Csak annyit látunk, Agnes bemegy, leszáll az este, majd kijön. Nem az esemény a lényeg, hanem ami utána marad, és Agnes ahogy kilép, tétován leül egy pillanatra a tornác lépcsőjére, majd zaklatottan továbbmegy. Bizarr, megrészegült gesztus egy bizarr eseményt követően, és ez még csak a rávezetés, mert bár a bent történteket Victor a képzeletünkre bízza, az ügy utóéletét gondozó személyek reakcióit viszont szürreális valójukban bontja ki. „Tudjuk, min mész keresztül, nők vagyunk” – hangzik a megértést hangoztató, faarcú egyetemi hivatalnokok szájából a film kulcsmondata, és Agnes álla leesik a felismeréstől, hogy a traumán átesett nők életében tényleg minden automatizált. Automatikus az ügymenet, megjátszott az együttérzés és az emberek szájából kieső mondatok is.
Így a radikális empátia és a szívből jövő szarkazmus gesztusaival támad vissza. „Szia, elmegyek kávézni, akarod, hogy felvegyelek?” – mondja gondolkodás nélkül a kóbor kiscicának, aki a kihalt utcán rányávog. Még nem történt kettőjük között semmi, de már egyértelmű, hogy a szeretet egy pillanat alatt születik meg, nincs visszaút, Agnes pedig ezeket a mondatokat épp úgy saját magának is mondja, mint a kóbor állatnak. Saját magának is válogatja a boltban az ínyenc cicatápot és Az oroszlánkirályba illő dicsőséggel mutatja be a macskát otthon, mert pontosan érzi, hogy mindez neki is ugyanúgy jár. A másik irányába tanúsított gondoskodás, együttérzés az ő nyelvén önszeretet, és csak ezzel képes túlélni a közönyt és a hétköznapok színtelenségét.
Agnes akadémiai pályáját szinte láthatatlanul, az álmos Massachusettsben építi, nem is a hírnév vagy a karrier miatt, hanem érezhetően a számára egyetlen lehetséges életútként. Épp a pálya másik oldalán játszik, mint ahol Alma Olsson Luca Guadagnino Vadászat után című filmjében: Agnes nem a Yale munkatársa, nem számíthat jelentős sikerekre, nincsenek jó kapcsolatai és tehetős barátai. Egy kis faházban él, az utcán nem jönnek szembe érdekesebb arcok és a legjobb barátai mind másik városban találják meg a boldogságot.
A Vadászat után egyik fő témája a kiváltságos helyzet, annak buktatói és előnyei, hősnői pedig privilegizált helyzetben vannak, amivel a felmerülő konfliktusok során mégsem tudnak élni. Agnes minden értelemben ennek az ellentéte, szinte céltalanul lebeg a hétköznapok felszínén és nagyon keveset vár el az élettől. De van az éremnek másik oldala is, és ettől olyan figyelemre méltó Eva Victor munkája: Agnest minden helyzetben elkíséri a játékosság, a cinkosság, ami számára nem a túlélés eszköze, csupán adottság. Nem annyira él ezekkel, mint inkább: nem tudja másképpen szemlélni a világot. Humora és empátiája mindenkire vonatkozik, kíváncsi tekintete akkor is a másikra tapad, amikor semmi másra nincs szüksége, mint arra, hogy ő legyen a középpontban.
Miként dolgozható fel egy traumatikus életesemény, amikor maguk a hétköznapok is sokkolóan céltalanok? A Bocs, kicsim jól szemlélteti, hogyan válik az ember életének koherens részévé egy megrázkódtatás, hogyan maradhatunk még az elszenvedés pillanatában is saját magunk és miként lehet egy rossz élményt olyan természetesen felvállalni, mint ahogyan egy horzsolásra ragtapaszt tesz az ember. A Soha, néha, mindigbe és Kelly Reichardt filmjeibe oltott sitcom, Lena Dunham és Nicole Holofcener humora, Miranda July fura őszintesége, de leginkább egy sajátos, mindezekkel összetéveszthetetlen világ tárul fel előttünk, így csak bizakodhatunk, hogy Eva Victor ezután is egyre többször a rendezői székben ül majd.
A Bocs, kicsim a Sundance-en debütált és november 27-től látható a hazai mozikban az ADS forgalmazásában.
