A Vadászat után egyik legizgalmasabb jelenetében a Yale tanári kara gyűlik össze az egyetem tanácstermében, hogy egy megbecsült professzor ügyében született döntést hallgassanak meg. A jelenetnek valójában nincs különösebb tétje: mind a néző, mind a jelenet szereplői sejtik, miről lesz szó, mint ahogyan azt is, mi az a döntés, ami megszületett. A képsor mégis izgalmas, mert Luca Guadagnino ábrázolja ezt a világot és társadalmi csoportot – az amerikai szellemi elit sikeres és kiváltságos tagjait. Miközben mindannyian szinte egyetlen elegáns és drága barna zakóvá és a feszültségtől kissé megnyúlt arckifejezéssé olvadnak össze, halk morajlásuk, öntudatlan hierarchiába rendeződésük és letompított feszültségük átragad a nézőre.
Kép a Vadászat után című filmből
A prológus szerint a Yale-en történt eset ennek a tágabb csoportnak – akiket Kelly Reichardt csak dinoszaurusznak hív – három, generációsan is élesen különböző tagjáról szól. Az ötvenes évei végén járó Alma Olsson (Julia Roberts) és a jóval fiatalabb, kora negyvenes Henrik Gibson (Andrew Garfield) professzorról, akik barátok, szakmai riválisok és ezeknél talán kicsit többek is egymás számára, valamint Maggie Price (Ayo Edebiri) nevű tanítványukról. Maggie valahol a húszas-harmincas évei fordulóján jár, és nemcsak a fentiek mentoráltja és barátja, de családi kapcsolatai révén is kivételes szálak fűzik az egyetemhez: szülei az iskola tehetős pártfogói. Ebből a három szereplőből születhetne – ahogyan az egyértelmű Woody Allen-hommage főcím ígéri – egy játékos társadalmi szatíra, de Guadagnino másképp látja a világot.
Ahogyan a karakterek leírásából is kitűnik, az olasz rendező e három figurán keresztül részben a korosztályok közötti különbözőségeket hangosítja ki filmjével. Kezdetben például a konkrét elvi vitával megkoronázott partijelenetben és evidens megnyilvánulásokkal, például a Chloë Sevigny által alakított Dr. Kim Sayers egyik kérdésével: „mi a baj manapság az elfojtással?" – majd a film későbbi jeleneteiben már jóval elvontabban. Ugyanakkor Guadagnino azt is érzékelteti, micsoda szövevényes, zavaros helyzetek alakulhatnak ki a hatalmi és szakmai játszmákkal teleszőtt, elszigetelt tanszéki világban: hogy ebben a közegben egyszerre esik latba a szellemi teljesítmény, a képességek, a kitartás, a szenvedély és a tehetség, de ugyanígy a családi és anyagi háttér, a kapcsolatok, a befolyás, a helyezkedés is.
Kép a Vadászat után című filmből
A film e három karakter útját vizsgálja a kezdeti, nem zavartalan, de egymást inspiráló baráti hangulattól krízisek során át a teljes átrendeződésig. Miként reagálnak elsőként egy rejtélyekkel körbefont zaklatási botrányra, egy múltbéli titok felfedésére, majd Alma egészségügyi problémájából fakadó botlására, mely akár keresztbe is törheti karrierjét.
Repül az idő Guadagnino filmjében, és ez elsősorban a rendező tévedhetetlen atmoszférateremtő képességének köszönhető. A Vadászat után expozíciójában a főszereplőt, Almát és férjét, Frederiket (Michael Stuhlbarg) követjük hétköznapi tevékenységeik közben: a reggeli ébredés óráiban, majd, miközben Alma Mrs. Dalloway-ként készülődik az esti partira a bejárónője asszisztálásával.
A jelenet szinte szó szerinti idézet a rendező 15 évvel korábbi munkájából: a Szerelmes lettem kezdő képsoraiban a gazdag milánói család női tagja (Tilda Swinton) szintén egy jelentős eseményt, családi vacsorát készít elő. Guadagnino az előbbi filmben az európai, majd a későbbiben az amerikai felsőbb osztály erkölcsi csődjét, hanyatlását veszi górcső alá, de a két film közötti párhuzam nemcsak tematikai – hibáik is hasonlóak. Míg a Szerelmes lettemet nézni immerzív élmény volt, mert szinte titokként tárultak fel előttünk a tehetős család mindennapjai, atmoszférája, a szereplők esetleges gesztusai, hasonló a cél a Vadászat utánban is. De Guadagnino érezhetően kevésbé ismeri testközelből a Yale professzorainak belterjes, kissé kimódolt, de mindenképpen harmóniára törekvő birodalmát – egy olyan világot, mely épp a cancel culture hatására ebben az esztétikus, nagyvilági, békés és jóléttel áthatott formában ma talán már csak a mozivásznon létezik.
Kép a Vadászat után című filmből
Ahogyan a korábbi film, úgy a Vadászat után is csapong a különböző témák, problémák között, így gyakran érezhetjük, hogy a szituációk vagy a szereplők motiválatlanok (például a jelenetben, ahol Maggie a fürdőszobaszekrényből húzza elő a korábbi botrány relikviáit), vagy csak nincsenek kellőképpen kifejtve a motivációk. Sok ponton hoz be indokolatlan vagy épp felesleges mellékszálakat, új karaktereket, és olyan gyakran ejti a fő szálat, hogy lassan már nem is evidens, hogy az pontosan mi. Feltűnően ugyanazokat a hibákat fedezhetjük fel a két filmben, így akár az is felmerül, ha nem is tudatosan követi el ezeket a rendező, de látványosan elfordítja a figyelmét a hagyományos történetmeséléstől és a világos motivációk, biztos kézzel vezetett történet helyett a szereplők és az őket körülvevő világ hangulatára koncentrál, ezekből vezeti le fő mondanivalóját.
Például azt, hogy még a mértani pontossággal felépített karrierek és a szüntelenül törtető, jó képességű gazdagok között is döntőek lehetnek az apróságok. És nem csak a vacsora megtervezése és a kanapé elhelyezkedése lehet meghatározó az életükben. Akár bele is bukhatnak egy rosszul indult, migrénes napba, egy szerencsétlen, apró botlásba vagy a kialvatlanságból eredő rossz félmondatba – még ha a film esztétikájának ellentmondva nagyon is tisztában vannak vele: a világon nem minden a puszta kényelmünket szolgálja.
Kézenfekvő az összehasonlítás Todd Field Tár című alkotásával is: mindkét filmben egy hatalmi helyzetben lévő nő botlásairól van szó, illetve arról a lejtmenetről, mely ezek és a fizikai hanyatlás metszetében magukkal rántja őket, tágabban értelmezve pedig mindkét történet a szellemi elit szétesését ábrázolja. Ám míg Field filmjében is felvetődik, hogy a főhős szellemi zaklatottsága lenyomatot képezzen a film narratíváján, ő végül biztos kézzel végigvezeti a történetet, megfelelően belesimítja az új szálakat, helyszíneket a történetbe – a Vadászat után szövetébe Alma második lakása, vagy épp Maggie partnerének karaktere nem épül be hasonlóan – és végül Guadagnino gondosan elvarrja azokat. Azonban a Tár is a háttérbe tolja a bűncselekményt, elkenve azt a kérdést, hogy az valóban megtörtént-e és ha igen, miként, helyette a főhős ámokfutására és a szereplőket körülvevő kultúrára, tárgyi környezetre koncentrál. Hiszen a környezetük determinálja ezeket a karaktereket.
Tár lebilincselő figura volt, Cate Blanchett alakítása akár pályaösszegzésnek is beillett, az enigmatikus Tilda Swinton pedig – függetlenül a Szerelmes lettem hibáitól – elbírta a vállán nemcsak a szerepet, de az egész filmet is. A korábban sztárszerzői életművel büszkélkedő Julia Roberts számára azonban nem ez a film és nem ez a szerep jelenti a nagy visszatérést több mint tíz év, nagyjából az Augusztus Oklahomában óta. Bár mindkettőjükben ott a potenciál, sem a Mona Lisa mosolya után ismét ambivalens helyzetbe került professzort eljátszó Roberts, sem a Mackó óta nagy ígéretnek számító Edebiri – hasonlóan, ahogy a Szerelmes lettemben Alba Rohrwacher sem tudta igazán megmutatni, mire képes – nem tud kibontakozni. Mindketten nagyformátumú színészek, de ezt a történetet nem teljesen keltik életre.
Mindez talán a film elhibázott zárlatában lesz csak igazán nyilvánvaló. A két nő, Alma és Maggie találkozásában itt már egyáltalán nincsenek meg azok a nüanszok, amelyek a film egészét olyan érdekessé teszik. Guadagnino végig azzal játszik, hogy ők ketten egyszerre tartanak tükröt egymásnak és erős kontrasztok korosztály, bőrszín és társadalmi helyzet tekintetében, amit a ruhatáruk is tükröz: Maggie egyszerre másolja és ellenpontozza Almát, az egyik fehér öltönyt visel, a másik feketét. Az epilógusra mindketten látványos módon alakulnak át, de az egyikükön az arcot megvilágító garbó ugyanúgy mesterkéltnek hat, mint a másikon a szinte romantikusan mintás ruha. Mindez egyértelmű megfejtést sugall és egybecseng az üres, sőt, számos kérdést a levegőben hagyó zárlattal.
Guadagnino nem fedi fel az igazságot, nincsenek igazi hősök és gonoszok sem ebben a filmben, sőt, a karakterek sem hívnak azonosulásra. Ez az érzelmi távolság pedig lehetőséget ad arra, hogy ránézzünk az igazság relatív voltára, arra, hogy ez a rendíthetetlen, mozdulatlan közeg is lassan a kultúraváltás áldozata lesz, és arra, mindegyik szereplő lehet egyszerre őszinte és hazug, gonosz és sérülékeny. Lefordíthatjuk őket elvek és értékrendek párbeszédévé, különböző generációk reakcióivá a zaklatási ügyre – az egyik megijed, a másik szembeszáll, a harmadik az elveit képviseli –, ezzel mégis leegyszerűsítenénk a filmben ábrázolt komplex világot. Ahogy a film alapját adó művet, Nora Garrett írását megtörtént eset, a Brett Kavanaugh-botrány ihlette, úgy Guadagnino filmjét az akadémiai elit eltűnőfélben lévő világa: egy olyan világ, amelyben a hatalmi pozíciók érinthetetlensége, a gazdag közösségi és szellemi élettel összefonódó, virágzó anyagi jólét zavartalanul uralkodik.
A Vadászat után már látható a mozikban, az InterCom forgalmazásában.
