A nagy barátság közös danászássá fajult
A példátlan kultusszal övezett Blues Brothers alapja John Belushi és Dan Aykroyd közös elmeszüleményeként teremtődött. Embereink 1970-ben találkoztak össze, John ekkoriban még kevéssé érdeklődött a blues iránt, inkább a szigorúbb rockzenére gerjedt, ám Dan addig pakolta a lemezeket, még jobb belátásra nem tért a cimbora. A nagy barátság közös danászássá fajult, olyannyira élvezték az alkalmi muzsikálást, hogy eldöntötték, összegereblyéznek egy zenekart. A banda nevét Howard Shore vágta ki (a neves komponista ekkoriban zenei rendezőként dolgozott a Saturday Night Live produkcióban): Blues Brothers. A nevet tehát ajándékba kapták, a divatteremtő imidzst pedig egy John Lee Hooker lemezborítóról csalták el: olcsó fekete zakó, fekete nadrág, fekete nyakkendő, fekete kalap, fehér ing, bombabiztosan rögzített napszemüveg. „Ha összerakjuk a zenekart, így fogunk kinézni!!!” – hangzott Belushi székfoglaló szónoklata.

A Blues Brothers Band már jelentős sikereket tudhatott maga mögött (első lemezük dupla platinává érett, majd összesen 3,5 millió fogyott az albumból), mikor Belushi előállt az ötlettel: gyerünk Hollywoodba, csináljunk egy Blues Brothers mozit! Nem sokkal később a színész John Landis rendezővel forgatott (Animal House, 1978), a blues-mániás direktor pedig képtelen volt nemet mondani a felkínált ötletre. Persze, Belushi vitte magával Dan testvért és a teljes zenekart, tehát csapókész csapattal vonult a Landis elé, aki rögvest beleszeretett a nyilvánvalóan elmeháborodott, ám roppant elhivatott kompániába. A stúdió huncut centet sem tett volna a Joliet és Elwood zenés ámokfutását feldolgozó mozi sikerére, az alig minimális költségvetést odavető filmmogulok kizártnak vélték, hogy a tradicionális amerikai zenékkel operáló darab számottevő eredményeket érhet el abban a korban, mikor a nagyérdemű a Gibbon testvérpár falzetthangjától és John Travolta szédítő lábmunkájától volt elalélve – annál inkább meglepődtek a történések láttán. Mert a Blues Brothers nemcsak közel 60 millió dollár bevételt fiadzott, de kultuszt teremtett: a közönség szűnni nem akaró rajogással ünnepelte, s ünnepli ma is a fényérzékeny, csupa szív bluesman-eket. John Landis nem hatost, de dupla hatost dobott – jó érzékkel, kellő alázattal nyúlt az anyaghoz. A legendás zenészkiválóságokat felvonultató (Ray Charles, James Brown, Aretha Franklin) Blues Brothers sikere nem a körmönfont cselekményvezetésben rejlett: ezt a mozit a rendező zene iránti alázata és kölykös lelkesedése, s persze a kiváló hanganyag emelte ki a hasonló vígjátékok közül, a film legerősebb pillanatait a koncertfilm- és videóklipszerű zenei betétek adják. Legenda teremtetett.

Thriller: minden modern zenei videó őse, a nulladik kilométerhez rendelhető kő
Nem csoda, hogy három évvel később (J.L. már leforgatta az American Werewolf in London című, nemkülönben kultikus mozit) Michael Jackson is bekopogott a rendező ajtaján, s arra kérte, készítsen neki egy olyan videóklipet, hogy a fal adja a másikat - John Landis pedig jelentősen túlteljesítette a feladatot. A Thriller volt az első nagy költségvetésű klip, minden modern zenei videó őse, a nulladik kilométerhez rendelhető kő. A 13 perces mozihoz a legmodernebb technológiát használta fel Landis, a pletykák szerint egymillió dollárt költött a produkcióra –’83-ban, mikor a klipeket még vajmi kevés jelentőséggel illették, mindez felettébb merész cselekedet volt. Nem volt olyan zeneipari szakember, aki ne kételkedett volna a rendező épelméjűségében, a Thriller azonban bankot robbantott. Noha Michael Jackson korántsem volt holmi lúzer senkiházi az amerikai piacon, nemzetközi megasztárrá John Landis és az általa rendezett 13 perces rövidfilm tette: nem volt olyan csatorna, amely ne játszotta volna napi rendszerességgel a B-movies horrorelemekkel operáló zombie-popfilmet. „Video killed the radio star”, kiáltotta világgá az örökzöld sláger, és érdemes észben tartani, hogy a véreskezű mészárost John Landisnek hívják.

Persze senki sem gondolta, hogy a páratlan siker megismételhető - emberünk azonban másodjára is kivágta a tutit. A dátum immáron 1991, gyilkos verseny zajlik a zenepiacon, a lemezek sikere a videón áll vagy bukik: nem csoda hát, hogy Wacko Jacko újfent John Landisért kiált. A Black or White klipje a már ismerős recept szerint készült: rettenetes költségvetés, forradalmian új, szemkápráztató vizuális trükkök (a morphing-szekvencia egyenesen iskolát teremtett, lopta is boldog-boldogtalan), hatalmas stáb. A videót páratlan érdeklődés előzte meg, a rövidfilm valamennyi tévécsatornán egyazon napon debütált, ha emlékeim nem csalnak, idehaza egy vasárnap estén, 23.00-kor mutatta be a televízió (így fordulhatott elő, hogy a cikk írója igencsak kialvatlanul érkezett a másnap reggel esedékes nulladik órájára). A hiperlátványos Black or White ledöntötte a közönséget, s olyan magasságokba emelte az ekkor már nyilvánvalóan párás agyú Michael Jacksont, ahonnan már igazán nagyot lehetett bukni.

A folytatás, mint film, szélfútta módon karcsú, mégis kötelező darab
A Blues Brothers Band a ’80-as évek végén újfent aktív volt, nagy kínok árán, de felépültek a John Belushi elvesztése okozta sokkból (Joliet Bluesm mint utóbb kiderült, sajnos nem csak a zenéért rajongott, de a heroinból és kokainból mixelt droggal, a speedball-lal is szenvedélyes viszonyba keveredett, az addikció pedig az életét követelte). Dan Aykroyd az évek múlásával új muzsikustársakra lelt a kiváló karakterszínész, John Goodman és a hajdani barát öccse, Jim Belushi személyében, lemezt készítettek, koncerteztek, éltek és virultak. Elwood tesó éppen klubhálózatot épített House of Blues néven, színészekkel erősített zenekara sorra járta a mulatókat, fergeteges sikereket aratva. Persze mindenki ugyanazt kérdezte: mikor jön a folytatás? Aykroyd éveken át szabadkozott, hogy John brada nélkül már nemnemsoha, és különben is, majd végül, hogy pontot tegyen a szakadatlan mentegetőzés és magyarázkodás végére, felkereste John Landist. A Blues Brothers 2000 hollywoodi viszonyokhoz mérten visszafogott költségvetésből (30 millió USD) készült, mégis briliáns szereposztással büszkélkedhet (méltatlan és szemét dolog, hogy Jim Belushi holmi jogi problémák miatt nem vehetett részt a munkában). Egyszerűen hihetetlen, mily álomszerű emberanyagot mozgósított a rendező, a mozi a kortárs amerikai blues who is whoja: B.B. King, Junior Wells, Erykah Badou, Eric Clapton, Bo Diddley, Joshua Redman, Blues Travellers, Isaac Hayes, Dr. John, KoKo Taylor, Stevie Windwood, s még megannyi géniusz, Aretha Franklin és James Brown pedig örömmel újráztak. Senki sem akart kimaradni a projektből, zseniális muzsikusok ugrottak első szóra, vagy jöttek hívatlanul, tudásuk legjavával támogatták a film második epizódját (az előzmény vonzerejét kiválóan mutatja, hogy B.B. King még 1985-ben számon kérte a direktort, mikor Landis Into the Night című mozijához írt zenét: „Én miért nem voltam benne a Blues Brothersben?”). Meglehet, pont az impozáns gárda okozta a Blues Brothers 2000 kritikai és anyagi bukását: a rendezőt olyannyira lefoglalta a zenei tételek csiszolása és koordinálása, olyannyira elmerült a muzsikálásban, hogy elhanyagolta a forgatókönyvet, és megelégedett a régi panelek felpolírozásával. A folytatás, mint film, szélfútta módon karcsú, mégis kötelező darab, mert a gyengécske scriptért bőséggel kárpótol a fantasztikus zene. Box office-t ugyan nem robbantott a B.B.2000 (odahaza alig 14 millió USD bevételt ért el), az audiofil hajlamú közönség mégis hangos ovációval fogadta a mozit, a soundtrack perceken belül kötelező klasszikussá érett, a Blues Brothers-mánia pedig új erőre kapott. Nincs mese, Elwood és társai követésre csábító ikonokká nemesedtek.

Viruló kultusz: a szegedi Blues B.R.Others Band tagjai
Jelen pillanatban olybá tetszik, sem idő, sem a zenei divatok változása nem kezdheti ki a Blues Brothers kultuszát: tribute-zenekarok sokasága viseli a fekete ruhát és az ütésálló napszemüveget, s játssza a filmekben elhangzó dalokat, az értő közönség nagy örömére. Meglehet, John Landis az utóbbi években nemigen készített mesteri mozikat, ám megfellebbezhetetlen tény, hogy kevés rendező büszkélkedhet oly kultikus alkotásokkal, amelyek Magyarországon éppoly töretlen népszerűségnek örvendenek, mint az Egyesült Államokban, s amelyeket nap mint nap megidéznek a klubok és fesztiválok színpadain.