Jonathan Demme: Akkor ismerkedtem meg vele, amikor írt egy dalt a Philadelphiába 1993-ban. Világéletemben szenvedélyes rajongója voltam, ezért kapcsolatunk nagyon sokat jelentett nekem.
filmhu:Miért tartja fontosnak az ő alakját és zenei életművét?
J.D.: Számomra az egyik legizgalmasabb dolog benne, hogy a dalain keresztül megérthetem, hogyan érezhet, mit gondolhat egy ember az ő életkorában, és hogyan néz szembe az öregedéssel. Mivel pontosan egyidősek vagyunk műveinek e rétege mindig mélyen érintett. Hosszú időn át ő volt az egyetlen zenész és dalszerző, aki a dalaiban a leghatásosabban tudott reflektálni a társadalmi történésekre. Életműve szép és haragos. Ő írta a legjobb dalt a rasszizmusról (Southern Man), a vietnami háborúról, amikor a diáklázadások zajlottak (Ohio), és az amerikai fiataloknak egy értelmetlen háborúba küldéséről (I Aint No Senator’s Son). A Living With War (2006) című albummal ismét sok amerikai gondolatait fejezi ki. Egyik új dalában van egy roppant egyszerű, ám nagyon fontos sor: „Próbálj meg emlékezni a békére”. Mi abból a generációból származunk, akik még láthattuk, ahogy nagyszabású béke-törekvések mentek végbe a világháború után. Ezt akkoriban domináns filozófiaként gyakorolták, és nemcsak az amerikai katonák tengeren túlra küldése elleni tiltakozásban merült ki. A béke egy ideig meg is valósult. Számtalan tüntetés zajlik ma Bush ellen Amerika-szerte. De az amerikai média nem érdekelt ezekben a megmozdulásokban. Csak az erőszak és a halál képeit közvetítik. A békemozgalomnak viszont nyilvánosságra volna szüksége, hogy nagyobb hatást tudjon kifejteni. Már jóval szeptember 11-e előtt, Bush hatalomra lépésével megkezdődött ezeknek az értékeknek az elzüllesztése. Neil Young azonban mindig előlépett a kellő pillanatban, hogy szavakba öntse, mit tartunk fontosnak társadalmi szinten. Pozitív kicsengésű és melegszívű filmet szerettem volna készíteni Amerikáról. És ő pontosan a pozitív alapértékeinkre emlékeztet minket. Ez a világ független a Bush által teremtett Amerikától. Sokan azt hiszik, Bush egész Amerika közvéleményének nevében beszél, amikor beszédeket mond. Hát nem! Neil Young beszél a nevünkben.
filmhu:Miért nem beszélteti őt hagyományos interjú-szituációban?
J.D.: Performance-filmnek nevezem ezt a munkám (a zenész Nashville-i fellépésén forgatták, két egymást követő estén – K.L.). Ez külön kategória. A legtöbbet úgyis a zenéjén keresztül tudunk meg róla. Láthatjuk, milyen mélységesen hisz abban, amiről énekel. A filmben alig hangzik el bármi, ami kifejezetten politikai jellegű lenne, az egész mégis arról szól, Amerika mennyire békeszerető nemzet, és mennyi emberségesség van benne. Nem tagadom, meglehetősen patrióta filmet készítettem.
|
| Amerika pozitív alapértékeire emlékeztet dalaiban - Neil Young |
filmhu:Fontosabb művei alapján politikailag elkötelezett filmesnek ítélhetnénk. Annak is tartja magát?
J.D.: Kissé tudathasadásosan élem meg ezt. Mert egy nagyköltségvetésű film nem politikai állásfoglalásnak készül, hanem szórakoztatóipari terméknek. De mint ilyen, természetesen szolgálhat néhány fontos gondolattal a napjainkban végbe menő világfolyamatokról. Időnként még a legvalószínűtlenebb helyen, Hollywoodban is sikerülhet ez: a Sivatagi cápák vagy Az ember gyermeke ilyen filmek. A mandzsúriai jelölt készítésének idején azt éreztem, az elnökválasztás rendkívüli fontossággal bír. A demokratikus társadalomban élő embernek a szavazás nemcsak kiváltsága, hanem kötelessége. Muszáj kifejtenie a véleményét, ha elégedetlen a hatalmon lévőkkel. Ugyanakkor e film esetében a lényeg az, hogy a műfaja pszichothriller. És mint ilyen, a közönséget érzelmileg kell megérintenie. Amúgy is nehéz létrehozni azt a kölcsönhatást, hogy a néző azonosuljon a főhőssel, és drukkoljon neki. Itt furcsa esettel van dolgunk: Carl Gustav Jung munkássága megmutatta, milyen fontos szerepet játszanak életünkben az álmok és a kollektív tudattalan, s a főhős itt olyasvalaki, aki állandó jelleggel ebben a tudati régióban barangol, és össze van zavarodva.
filmhu: A mandzsúriai jelölt-et nyílt támadásnak szánta Dick Cheney és társai
ellen? Törekedett 2004-es választási esélyeik megnyirbálására?
J.D.: Hezitáltunk, vajon a szavazás előtt vagy után jöjjünk ki a filmmel? De a stúdióval együtt úgy éreztük, a választás után idejétmúltnak tűnne, amiről beszélünk. A forgatáson sosem beszélgettem aktuálpolitikai kérdésekről a színészekkel. De nagyon jól elszórakoztunk azon, hogy amiről áttételesen beszélünk, az ténylegesen Dick Cheney és az iraki háborúból hasznot húzó Halliburtonről (a százhúsz országban jelen lévő olajcégnek Cheney az elnöke volt a 2000-es elnökválasztási kampányig bezárólag, és még az USA alelnökeként, 2004-ben is anyagi juttatásokban részesült a cégtől, habár ez speciális, fix összegű megállapodás része volt, vagyis nem függött a vállalat teljesítményétől – K.L.). Egy jellemzően 21. századi morális problémára hívtuk fel a figyelmet: hogy valójában nem a szavazók uralnak egy országot, hanem az a nagyvállalati réteg, amely profitál a háborúból. Úgy döntöttünk, ezt szegezzük a nézők elé, mint a társadalmunkra leselkedő legnagyobb veszélyt, nem pedig a terrorizmust vagy bármi mást. Ez világjelenség, de az Egyesült Államokból ered. Manapság jóval gazdagabb vezetők irányítják a nemzetállamokat, mint régen.
filmhu:Egyes rendezőknél áldás és átok egy hatalmas filmsiker – ahhoz hasonlítják a későbbi műveiket. A Berlinalén kitüntetett, Oscar-díjas thrillere, A bárányok hallgatnak diadalútjának volt ilyen mellékhatása a pályafutására?
 |
| Milyen machináció áldozatai lettek a katonák? - Denzel Washington A mandzsúriai jelölt-ben |
J.D.: Nem, éppen az ellenkezőjét éltem meg. Sosem vágytam rá, hogy Oscar- díjas filmeket készítsek. Nagy szerencsében volt részem, hogy megrendezhettem ezt a filmet. Mivel azt a fajta kolosszális sikert elértem, többé nem törekszem már rá. Túlléptem ezen. A mandzsúriai jelöltben némiképp A bárányok hallgatnak-ot próbáltam reprodukálni, amennyiben belevittem mindazt, amit annak készítésekor a „közönségfilmről” tanultam. Mindkettő intenzív élményt nyújt, hőseik életet próbál menteni. Jodie Foster kihívással néz szembe, nem tudja, hogyan találja meg a sorozatgyilkos által túszként fogva tartott fiatal nőt. Denzel Washington pedig megpróbál rájönni, milyen machináció áldozatai lettek a katonák?
filmhu: Legközelebb Jimmy Carterre szegezi a kameráját. Miért?
J.D.: Amerikában sokunknak nehéz együtt élni a háború tényével és egy olyan vezetéssel, amely siralmas külpolitikát valósít meg: Irak után jóváhagyja Libanon bombázását. Jimmy Carter új könyvvel jelentkezik, melynek címe: Palesztína: Béke vagy Apartheid. Ebben erős kritikával illeti az Egyesült Államok (külpolitikáját (amely Izraelt az arab országok rovására favorizálja – K.L.). Egyesek megtesznek mindent, hogy ez a stratégiát ne kérdőjelezze meg senki, így hát rettentően örülök, és büszke vagyok Jimmy Carterre, amiért ki mer állni ezzel a könyvvel. És én ott leszek, hogy lefilmezzem, amikor kilép a nyilvánosság elé a véleményével (a film címe: He Comes in Peace – K.L.). Jelen pillanatban egy másik dokumentumfilmet is készítek New Orleansban, az otthonaikba hazatérőkről, akiket az áradás üldözött el házaikból. Szeretem a dokumentumfilmezést, mert ott nem kell megfelelni a történetmesélés szabályainak. Jóval szabadabb lehetek.
