A játékosság jellemzi Saufert Ákos Az egyensúly művészete (...avagy miért csinál egy ilyen szép lány ilyen veszélyes mutatványokat?) című munkáját, amely cselekményét egyetlen napba sűríti. A Hátsó ablak című Hitchcock-műhöz hasonló nyitányban (a kamera a hősnő szobájának falán található fotókat, újságkivágásokat pásztázza) egy tornászlányt ismerhetünk meg. A film ezt követően is bővelkedik filmes idézetekben: az alkotók különböző gegek segítségével elsősorban a francia új hullám játékosságát idézik meg (a hősnő például a ruhákat a hűtőszekrényből veszi elő, öltözékével pedig a Kifulladásig Patriciájára emlékeztet), de előkerülnek amerikai mozisztárok (Bogart), illetve a klasszikus némafilmek (amikor a hősnő egy messzelátóba néz, az a némafilmek maszkolási technikáját eleveníti fel) és a burleszkek világa is. A film végének csattanójában azonban egy éles váltással valami olyasmi történik, ami sehogyan sem fér össze az addigi játékossággal: nem érthető (pontosabban inkább nem érezhető), hogy kerül a film elejéhez visszakötő képsor emelkedettsége az addig a tragikus eseményeket is fonák módon, viccesen kezelő darab végére. Így sajnos épp az a drámaiság vész el, ami egyébként az egész film keretét adná, s a két különböző esztétikai minőség széttartása miatt nem jön létre egy egyetlen egységként működő rövidfilm (ami pedig éppen a kisfilmes forma egyik legfőbb jellemzője kellene, hogy legyen).

Elsősorban a francia új hullám játékosságát idézik meg

Nem szervesül jól működő egységgé Spáh Dávid Ebédje sem. A fiatal alkotó egy kevéssé ismert városi legenda alapján forgatott három „felvonásból” álló művet. Mindhárom jelenet középpontjában egy-egy ebéd, étkezés áll, a harmadik részben pedig a forgatókönyvíró-rendező új sztoriba kezd, ami elsőre különálló epizódként viselkedik a filmben, de végül ennél sokkal nagyobb fontosságra is szert tesz. Az összefüggést a külön történetkék között azonban még akkor is nehéz felfedezni, ha érteni véljük a végső csattanót, amit Spáh több, hangsúlyosan megmutatott vizuális elemmel is kiemel. Hibái ellenére az Ebédben nagyon lehet szeretni a színészi játékot: a nyitó jelenetben Sárosdi Lilla és Elek Ferenc pusztán némafilmes színészi eszközökkel olyan tökéletesen összehangolt bravúrt hajtanak végre, amilyet legutóbb a tavalyi Szemlén vetített Szalontüdőben láthattunk, de kiemelkedő Szabó Tibor-András monológja is a végén.

Az Ebédben nagyon lehet szeretni a színészi játékot

Az előbbiekkel szemben nem széttart, hanem sehova sem tart a Moszkva tér és a Zuhanórepülés című filmekből elsősorban színészként ismert Szabó Simon munkája. A Megyünk nem több, mint egy ötlet („két barát elindul a tengerpartra egy kisteherautóval, a bealtatózott Nagyival a raktérben” – ahogy az a mű szinopszisában is szerepel), ami kibontatlanul, kifejtetlenül marad. Talán az átéltebb színészi játék sokat segített volna a filmen, mert a forgatókönyvet olvasva rejlenének/rejlettek volna benne lehetőségek. Egy alkalommal felvetődik ugyan valami, ami túlmutatna a puszta cselekményen (éles ellentétként az addigi felszínes, jópofáskodó szlenggel és trágársággal hallhatunk néhány mellbevágóan őszinte mondatot, ami az egyik hős belső monológjaként hangzik el), de ez sajnos nem elég...

Messze kiemelkedik a mezőnyből az ismert és elismert dokumentumfilmes alkotó, Szalay Péter (Mai módi) kisfilmje, az Odaát. A szavak nélkül, csupán a képek erejével mesélő műben egy közvetlenül a rendszerváltás előtti, tragikusan végződő „határkaland”, disszidálási kísérlet elevenedik meg. Előnyben vannak természetesen azok, akik látták a két évvel ezelőtti szemlén Szalay Határeset című dokumentumfilmjét (az Odaát ugyanis ugyanazt a történetet dolgozza fel), de a többieket is segítik az olyan egyértelmű utalások, mint a fekete Trabant vagy a német nyelvű szavak a kisfiú kifestőkönyvén, a vége főcímben pedig egy felirattal válik egyértelművé, hogy a film a Vasfüggöny utolsó áldozatának kíván emléket állítani. A mű szűk negyedórájában mintha csak a főhős kisfiú rajzai kelnének életre – a puszta ábrázoláson túl Szalay szépen lebegteti a kérdést, hogy ez az egész vajon a gyermeki fantázia szüleménye vagy a valóság szomorú lenyomata-e. Persze tudjuk, hogy mindez sajnos csakugyan megtörtént, de érdemes eljátszani a Szabó Lőrinc-i dilemmával, hogy vajon „Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én”? Az Odaát pedig annál izgalmasabb, hogy egy jelenleg készülő nagyjátékfilm elő(mozgó)képe, azaz a dokumentum- és a kisfilm után az alkotó egy harmadik interpretációban is feldolgozza az 1989-ben a magyar határnál történteket.

A Vasfüggöny utolsó áldozatának kíván emléket állítani

A blokk másik legjobban sikerült alkotása a Semleges hely Szilágyi Zsófiától, melyben Kamarás Iván hasonló yuppie-karaktert hoz, mint korábban A fehér alsó című Meskó-kisfilmben. Partnerét Láng Annamária, a címbeli semleges hely szerepét pedig egy vonat játssza – a két ember közti feszültség eredete azonban csak lassan, fokozatosan derül ki a cselekmény során. A színészileg és pszichológiailag is nagyon szépen, aprólékosan felépített jelenetekben (elsősorban persze a vonaton játszódóban) minden egyes kimondott szónak jelentősége van (és lesz) – még a háttérből hallatszódóaknak is. Szilágyi alkotásában lenyűgözőek ezenkívül az olyan apróságok is (hősünk például a korábban egy cukrászdában vásárolt krémeseket a pályaudvar jegyváltó automatájának tetején felejti), amiknek később ugyan nem lesz jelentőségük (még a karakter jellemzéséhez sem feltétlenül fontosak), de nagyban hozzájárulnak a hitelesség és a fentebb több kisfilmből is hiányolt egységesség megteremtéséhez.