Kádas József: Talán el lettem kapatva

Filmhu: A 40. Magyar Filmszemlén mutatták be Mátyássy Áron Utolsó idők című filmjét, amelyben te játszottad a főszerepet. A testvéredet alakító Vass Teréz osztálytársad volt a főiskolán, Áron pedig néhány évvel korábban végezte el a Filmművészetit. Megkönnyítette a dolgot vagy inkább nehezítette a munkát az, hogy egy összeszokott, ám filmes téren tapasztalatlan csapat állt össze?

 

Kádas József: Nem tudom, milyen lett volna, ha nem ez a felállás. Áron tudta, hogy mit akar, határozott rendezői elképzelései voltak. Odamentünk, és belevágtunk a közepébe.

 

Filmhu: A szerep szerint egy autista húgát egyedül nevelő fiút alakítasz, egy vidéki milliőben. Mennyire tudtál saját élményekből táplálkozni? Egyáltalán, kell-e, hogy tudd, milyen a vidéki élet, vagy a mindenek felett álló testvéri kötődés ahhoz, hogy megformálj egy ilyen figurát?

 

K.J.: Teri elvitt Karácsondra, az autistákhoz, ahová kijárt, hogy képet kapjon az autizmusról. Ők ott egy kis farmon élnek és dolgoznak, miközben foglalkoznak velük. Ez volt az egyik módja a készülésnek, illetve Áron küldött nekem tanulmányokat, könyveket, de senki nem adta ki az ukázt, hogy ilyen vagy olyan módon készüljek a szerepre. A kérdés másik felére pedig az a válaszom, hogy debreceni gyerek vagyok, nagymamám ott lakik Debrecentől harminc kilométerre egy faluban, úgyhogy jól ismerem ezt a közeget.

"Debreceni gyerek vagyok, úgyhogy jól ismerem ezt a közeget" (Jelenet az Utolsó idők-ből)

Filmhu: A főiskola alatt mennyire tudtátok elsajátítani a filmszínész mesterséget? Volt lehetőségetek arra, hogy kisfilmekben kipróbáljátok ki magatokat?

 

K.J.: Harmadévben volt egy filmes kurzusunk, Lukáts Andor megkérdezte, hogy kivel szeretnénk dolgozni, és mi Hajdu Szabolcsot mondtuk. Végül ő tartott nekünk egy egyhónapos workshopot, a saját szisztémája szerint adott feladatokat, majd lementünk egy hosszú hétvégére Bakonykutiba, ahol készült öt rövidfilm. Nagyjából ennyi történt filmes oktatás címén. Sajnos nagyon el van zárva a Filmművészeti és a Színművészeti egymástól, nem volt mód együttműködésre, azért sem, mert reggel nyolctól este hatig-hétig óráink voltak, majd megkaptuk a feladatot másnapra, és általában még éjfélig ott maradtunk, míg ránk nem oltották a lámpát. Ez egy egészen más szakma, régebben volt a Főiskolán külön filmszínész képzés, de ez már a múlté. Az biztos, hogy négy év alatt nem lehet megtanulni mindkét szakmát.

 

Filmhu: Az első filmszereped megformálásában mi volt a legnehezebb?

 

K.J.: Elkezdeni. Megérkezik a stáb, mindenki teszi a dolgát, kapkodod a fejed, hiszen először látsz ilyet 'nagyban'. Ismerkedsz az emberekkel, jönnek-mennek a szereplők, te maradsz, ott vagy huszonöt napig. Mindenki tapogatózott eleinte, de Áron szerencsére már az első napon belecsapott a közepébe, ami nagyon jót tett a dolognak. Diktálta a tempót, amit végig tartani kellett, és ez jót tett a forgatásnak. Nagy kaland volt! Valószínűleg akkor is csodálatos élmény lett volna ez a huszonöt nap, ha nem születik a végén produktum.

   

Kocsmai idill az Utolsó időkben

Filmhu: Lukáts Andor volt az egyik osztályfőnököd, aki szintén játszott egy mellékszerepet az Utolsó időkben, a Filmszemlén pedig megkapta a legjobb színésznek járó elismerést, amelyet sokak véleménye szerint akár Te is megkaphattál volna. Hogy érezted magad a Filmszemlén? Változott valami ettől a filmszereptől, kaptál ennek köszönhetően valamilyen szerepajánlatot?

 

K.J.: Nincs abban tapasztalatom, hogy ennek hogy kellene történnie, mennyi idő telik el aközött, hogy látnak egy filmben, és ezért elkezdenek benned gondolkozni. Nem halmoztak el filmszerepekkel, de tekintve, hogy Áron három évig dolgozott az Utolsó idők előkészítésén, azt gyanítom, hogy ez nem megy ilyen gyorsan. A szemle merő kapkodás volt, sajnos sem a sajtóvetítésen, sem a kritikusi beszélgetésen nem tudtam jelen lenni, csak a bemutatóra jutottam el, mert próbaidőszak közepe volt.

 

Filmhu: Mit jelent neked a filmszínészet, mennyire érzed nélkülözhető vagy nélkülözhetetlen motívumnak a további pályád alakulásában, és mennyit változtatott ezen az Utolsó idők?

 

K.J.: Hazudik az, aki azt állítja, nem vágyik arra, hogy rátaláljanak szerepajánlatok. Nagyon jó dolog a filmezés, főleg, amikor elvonulsz Budapestről, és vidéken töltesz három hetet egyhuzamban, összezárva egy stábbal. Talán el lettem kapatva ebből a szempontból, mert ideális körülmények között dolgozhattunk, ideális csapattal. Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg a világosítóktól az építészeken keresztül a kellékesekig. Ilyen volt az első találkozásom a filmezéssel, és fantasztikus élmény volt, természetesen szeretnék még filmekben dolgozni, különösen ilyen körülmények között és ilyen emberekkel.

"Áron tudta, hogy mit akar, határozott rendezői elképzelései voltak"

Filmhu: A debreceni Csokonai Színház tagja voltál körülbelül két évig, majd négy osztálytársatokkal beléptetek Horváth Csaba újonnan alapított Forte Danse nevű társulatába, amit sokan a legprogresszívebb dolognak tartanak a mai magyar színházi életben. Mi volt az oka ennek a döntésnek, és mennyire érzed ezt most igazolva?

 

K.J.: Négyen jöttünk el Debrecenből, eredetileg nyolcan szerződtünk oda az osztályból, ketten eljöttek az első év után, ketten pedig úgy döntöttek, hogy ott maradnak. Nem olyan volt az az élet Debrecenben, amilyennek reméltük. Voltak problémáink, amik főként abból adódtak, hogy másképp gondolkoztunk, mint a színház vezetősége, emiatt nem ment épp zökkenőmentesen a kommunikáció, és ez borzasztóan nagy probléma volt. Nem alakult ki a közös nyelv, talán türelmetlen voltam, és idővel ez bekövetkezett volna, de nehéz úgy dolgozni, hogy nem találkoznak az elképzelések.

 

Most olyan emberekkel dolgozom együtt, akikkel egy nyelvet beszélünk, sokszor beletörik a bicskánk a dologba, de nincsenek konfliktusok és nincsenek kérdések, egy olyan közös gondolkodás viszont van, amelyet vétek lett volna kihagyni. Csaba tudta, hogy többen nem Debrecenben képzeljük el a jövőt, és megfogalmazódott benne a társulat megalapításának gondolata, mert jól működött a közös munka, látott bennünk perspektívát. Ettől kezdve evidenssé vált számomra, hogy ezt akarom, sorra jártuk a szobákat a színészházban, megkérdeztük, ki-hogy dönt, és mi négyen erre jutottunk. Itt nem kell felesleges köröket futni, napi hat órát próbálunk, de az nagyon intenzív és nagyon hasznos. Ez nem egy kényelmes társulat, nem hangzik el a premier előtt két nappal, hogy kéne még egy hét, és általában nem a görcs rántja össze a darabot az utolsó pillanatban.

 

Filmhu: Ti alapvetően prózai színészként végeztetek, bár Ladányi Andreától komoly képzést kaptatok tánc-mozgás terén a Főiskolán. Mennyiben más ebben a fizikai színházban dolgozni, változtatott az életviteleden ez a nagy fizikai megterhelést jelentő munka?

 

K.J.: Kemény képzést kaptunk Ladányi Andreától a Színművészeti Főiskolán - mi voltunk az első osztály, akiket tanított, és ő is bizonyítani akart, meg akarta mutatni, hogy ennek rengeteg haszna van, és érvényes dolog a mozgásra nagyobb hangsúlyt fektetni, és mi is meg akartunk felelni az elvárásainak. Teljesen másodlagos, hogy ő színész-e vagy sem, a személyiségépítésre használta fel a mozgást, a jelenlétet próbálta nekünk megtanítani. Mondatok nélkül, a mozgás által ismertetett meg bennünket önmagunkkal. Ő alapvetően táncos, de hihetetlenül erős személyiség, jelenség - ha megnézed egy előadásban, egyszerűen 'ordít' ez a nő.

 

Ezt próbálta nekünk átadni, és ezt próbáltuk mi ellesni tőle. Azt, hogy meg lehet állni úgy egyhelyben, hogy egy centit nem mozdulsz, s közben úgy állsz ott, mintha hat tourt ugranál. Ő a tánc, a mozgás nyelvén tanította meg nekünk azt, amit Gálffy Lászlótól vagy Lukáts Andortól a próza nyelvén tanultunk. A cél ugyanaz, csak míg Andornak egy ötlete van egy adott gondolat kifejezésére, addig Andreának egy mozdulata. Komoly tréningeket tartott, napi öt órát töltöttünk mozgással a Főiskolán, és óriásit fejlődtünk mindannyian ezen a téren, az első évhez viszonyítva. Ez nem azt jelenti, hogy táncosnak gondolnám magam. Ez egy olyan módszer, amelynek segítségével érvényes színházat lehet csinálni, a szó jó értelmében vett elvontabb dolgot, ez pedig a fizikai színház. Ez nem megy ellene semminek, egyszerűen más kifejezési forma.

 

Wedekind: A tavasz ébredése (felújítás előtt, a Debreceni színházban)

Filmhu: Frank Wedekind A Tavasz ébredése című darabjának felújított változata a legfrissebb munkátok, amit játszottatok korábban a debreceni színházban, a felújított verzió pedig a Merlinben látható - én sajnos csak a beszélgetésünk után fogom tudni megnézni. Te melyik szerepet játszod a darabban? Ha egy mondatban kellene megfognod ezt az előadást, mi lenne az?

 

K.J.: Debrecenben Ernst szerepét formáltam meg, most, a darab felújításakor bejöttek új szereplők a képbe, és én Moritz szerepét kaptam az új felállásban. Vati Tamás vette át a szerepem, és fantasztikusan csinálja. Azt hiszem, az alkatából, személyiségéből adódóan sokkal jobb ebben a szerepben, mint én voltam. Öröm nézni azt a kis szigetet a darab közepe táján, az Ernst - Hans Rilow jelenetet, amelyet Mercs Jancsival játszanak. Nagyon örülök ennek, mert, bár nincsen még tapasztalatom e téren, de valószínűleg ritka az, amikor ennyire nyugodtan és szívesen át tudsz adni egy szerepet. A legnagyobb boldogság kívülről hallgatni azt a jelenetet, semmiféle féltékenység nincs bennem.

 

Hogy mi jut eszembe a darabról? A futás. Futás valami elől, valami után, valamitől és valami felé. Azt hiszem, az a jelenet az esszenciája a fizikai színháznak, és ebben az előadásban a néző is legalább olyan alkotótárs, mint mi - nem lehet kényelmesen hátradőlni és várni a sültgalambot, szüksége van az előadásnak, és nekünk is a néző teljes figyelmére, akkor születik meg valami. Majd megérted, hogy miért, ha megnézed a darabot harmincadikán! 

 

Nyerj jegyet március 30-ra, A tavasz ébredésére a Merlinbe!