Ubrankovics Júlia: Most van itt a pillanatom

Filmhu: Két éve végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, azóta megjártad Berlint, Hamburgot és Grazot, ahol a színjátszás mellett különböző iskolákban, kurzusokon vettél részt. Hogy érzed, mennyiben változtatott a szakmai hozzáállásodon és a színészi munkádon ez a külföldön eltöltött idő?

Ubrankovics Júlia: Nyitott rajtam. Sokkal több mindent el tudok fogadni, nagyobb lett a befogadóképességem, ugyanakkor nyilván nagyobb lett a tapasztalatom is. Nagyon sok impulzus ért. Önmagában az a tény, hogy idegen országban, idegen nyelven játszol, kicsit más embert farag a színészből. Nekem ez egy izgalmas próba volt, kíváncsi voltam arra, hogy működhet-e, és abban bízom, hogy igen. Izgatott, hogy összeegyeztethetőek-e az itthon tanultak azzal, amit kint tanítanak, illetve azzal, amire ott szükség van. Arra jöttem rá, hogy az itthoni képzés nagyon magas színvonalú, bizonyos szempontokból mélyebb, mint a németországi oktatás. Kint például a hangtechnikai képzésről, vagy a test képzéséről tanultam sokat - arról, hogy egy színész hogyan foglalkozik nap mint nap azzal, hogy olyan formában legyen, amelyet az adott szerep megkíván.

Filmhu: Nagyon kemény feladat idegen nyelven, ráadásul idegen kultúrában, környezetben megnyilvánulni a színpadon?

U.J.: Eleinte nagyon furcsa volt, de az sokat segített, hogy én soproni vagyok, a németet óvodás korom óta tanulom, és nagyon közel áll hozzám. Idegenként másképp fogod meg a nyelvet, mint eszközt, és ez érdekes módon nem ellenálláshoz vezetett, hanem inkább nyitottá tette a német munkatársaimat, érdeklődtek, hogy én mit gondolok a szöveg mögé. És ilyenkor felszínre bukkannak a kulturális, szociális és történelmi különbségek, amelyeket magunkban hordozunk. Nagyon érdekes, hogy mi az, amit meg lehet tenni németül a színpadon, és mi az, amit csak magyarul lehet. Ami fontos tapasztalat, hogy a kinti színészek angol nyelven ugyanúgy megállják a helyüket a színpadon, de ami megdöbbentő, hogy sokuk még franciául is.

Nagyobb lett a befogadóképességem és a tapasztalatom is Fotó: Valuska Gábor

U.J.: Szerintem lehet mozogni, és nemcsak Németországba, Európába vagy Amerikába, hanem bármerre el lehet indulni. Amit tapasztaltam, hogy a szakma mindenhol személyes kapcsolatokon alapszik, mindenhol van egy személyes ismeretségeken alapuló rendszer, háló, de ugyanakkor Németországban egy sokkal erősebb ügynöki, produceri és finanszírozási rendszer áll mindennek a hátterében. Mindenesetre ott is - mint mindenhol - szükség van ismeretségekre és szerencsére, hogy találkozz azzal a castingossal, akinek épp a te arcodra van szüksége. Nyilván nagyobb a piac, de sokkal több a színész is. Az anyagi feltételek mindenképp jobbak, egy német színésznek egy egyhetes forgatás - ha nem él nagy lábon - jó pár hónapnyi megélhetést biztosít. És ami nagyon lényeges, hogy vannak jó, igényes német tévéfilmek és tévésorozatok, melyek nagy megbecsülésnek örvenedek. A reklámosokat sem nézik le, van átjárás a területek között. 

Filmhu: Számomra nagyon sokszínűnek, sokfélének tűnik a repertoárod. Játszottál klasszikusabb darabokban az egyetemen, de rendezett Bodó Viktor, és részt vettél például a TÁP Színház munkájában, ami más, szabadabb struktúrának tűnik. Melyik típusú színjátszás áll hozzád a legközelebb?

U.J.: Harmadéves voltam az egyetemen, amikor Vajdai Vili megkért, hogy csatlakozzak a TÁP Színházhoz, és ez jelentette az első lépcsőfokot, ami kivezetett az iskola zárt rendszeréből, ez volt az első olyan közeg, ahol hirtelen nem az osztály volt körülöttem, nem az egyetem, nem a megszokott struktúra, ráadásul volt közönség, és engem ez felszabadított. Ilyen szempontból nagyon sokat köszönhetek a TÁP Színháznak, ahol másfél évig dolgoztam. Bodó Viktor gyakorlatra hívott a Katonába, majd ő hívott Grazba is. Vele kezdtem el először németül játszani. Gothár Péterrel is nyilván nagyon más volt a Katonában. Ennek a sokféleségnek az lehet az oka, hogy kerestem és még mindig nagyon kíváncsian keresem azt, ami inspirálni tud - ha ilyen, kreatív az adott munka, akkor teljesen mindegy számomra, hogy az illető melyik szakmai irányvonalat képviseli. Amikor azt érzem, hogy valami működik, és én is működöm benne, azt szívesen csinálom - amikor pedig már nem tudok benne hinni, akkor nem csinálom tovább.

Bacsó Péter és főszereplője a Majdnem szűz forgatásán Fotó: Kiss Juli

U.J.: Az egyetem után közvetlenül én még menni, tapasztalni akartam - megkaptam a németországi ösztöndíjat, tudtam, hogy jön a Bacsó-film, és tudtam, hogy még rengeteg mindenre kíváncsi vagyok. A Katonában voltam egy évig gyakorlaton, és az adott egy nagyon erős tapasztalást arról, hogy milyen egy állandó társulatban dolgozni. Jelen pillanatban úgy vagyok ezzel, hogy ha érkezne egy ajánlat egy olyan kőszínház részéről, ahol szívesen dolgoznék, mert érdekel az az irányvonal, amit képviselnek, akkor elfogadnám. Ha nem, akkor egyedül csinálom tovább, amit idáig.

Filmhu: Azt nyilatkoztad valahol, hogy a filmszínészet most jobban izgat, mint a színházi színészet. Az egyetemen mekkora hangsúly került a kamera előtti játék, jelenlét oktatására?

U.J.: Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt, mert egyszerre indult a mi osztályunk és Gothár Péter rendezőé, és az első évtől kezdve volt filmes képzésünk - ha nem is heti rendszerességgel, de félévente egy-két hétig együtt dolgoztunk a filmesekkel, szerepeltünk a kisfilmjeikben. Másrészt filmből is érettségiztem, és a Színművészeti előtt filmszakra jártam az ELTE-n másfél évig, szóval hozzám nagyon közel áll a film, a filmkészítés közege, intimitása, az egész herce-hurca, ami egy forgatással jár. A Bacsó-forgatást is nagyon élveztem az első pillanattól az utolsóig.
 
Filmhu:A Majdnem szűz főszerepe volt az első nagyjátékfilmes szereped, ráadásul egy sokat tapasztalt, megbecsült rendezővel dolgoztál együtt. Mennyiben volt ez más, mint az eddigi tapasztalataid?

U.J.: Az egyetemen készített kisfilmek intimebbek, ugyanakkor bizonytalanabbak voltak, mivel rendező hallgatók dolgoztak színész hallgatókkal. Kísérletezőbb volt a közeg, műhelymunkaszerű, hiszen ők sem pontosan tudták, hogy mit akarnak, és mi sem. Ebből adódóan létrejöttek nagyon izgalmas dolgok, és olyanok is, amelyek nem ütik meg a mércét. Egy nagyjátékfilm - Bacsó Péterrel egy 28 napos forgatás, amelyben ráadásul főszerepet játszom, és reggeltől estig a kamera előtt vagyok, az hatalmas energiát és erőnlétet kívánt. Ezt a felkérést  hatalmas lehetőségként éltem meg, azt éreztem, hogy most van itt az alkalom, hogy megmutassam, mit tudok, és nem érdekelt, ki mit mondott, milyen volt a forgatókönyv, épp le- vagy rábeszéltek-e a szerepre - én mindvégig tudtam, hogy meg akarom csinálni, és jól akarom megcsinálni, mert most van itt a pillanatom, és nem tudhatom, hogy mikor  lesz a következő lehetőség.

Nagyon közel áll hozzám a filmkészítés közege, intimitása Fotó: Kiss Juli

U.J.: Én kértem a Bacsó Pétert, hogy improvizálhassak, hogy mondhassak más szöveget, mert az eredetin sok helyütt érződött, hogy egy 80 éves ember szavai. Annak ellenére, hogy a történet egy mese, és a film is az, azért mégiscsak egy 18 éves lány szájából hangzanak el azok a mondatok. Megpróbáltam egy kissé aktualizálni, modernebbé tenni. Volt olyan színész kolléga, akivel lehetett improvizálni, és volt olyan, akivel nem, de mindkettő más szempontból volt kihívás.

Filmhu: Akkor ez egy folyamatos partizánakció volt a forgatás során?

U.J.: Nem, ez úgy nézett ki, hogy megtanultam az eredeti szöveget, odaálltam Péter elé, és megkérdeztem, hogy mi lenne, ha mutatnánk valamit? Kisminkeltek, beöltöztem, és megbeszéltük a kollégával, hogy mi lenne, ha itt, meg itt, meg itt módosítanánk. Azután gyorsan átgondoltuk, hogy mit hogyan, és csináltunk egy első improvizációt. Ha Bacsó Péter erre azt mondta, hogy oké, nekem így is tetszik, akkor az maradt, de általában  azt mondta, hogy ez jó, de az a három mondat kerüljön vissza. Másrészről, ha a partner nem volt fogékony az improvizációra - általában akkor, ha generációs különbség volt köztünk - akkor olyan szituációt próbáltam teremteni, hogy hitelesebb legyen számomra a dolog. Az ember mindig próbálgatja a határokat, ugyanakkor mindvégig ott volt bennem a tudat, hogy anno az ő filmjeiből érettségiztem, felvételiztem, ráadásul az első nagyjátékfilmem alatt történt mindez, úgyhogy nem akartam "ugrálni".

Filmhu: A Szemlén megnézted a versenyfilmeket, az úgymond vetélytársaidat?

U.J.: Igyekeztem minden nagyjátékfilmet megnézni, ami versenyben volt, és kisjátékfilmes blokkokra is volt időm. Nagyon jó érzés, hogy olyanokat látok filmekben - nagy szerepekben, vagy akár rendezőként, operatőrként - akik eggyel felettem jártak, vagy évfolyamtársaim voltak. Jó, hogy mindannyian képviseljük a szakmát, jelen vagyunk, és eredménnyel tesszük mindezt. Az is nagyon nagy dolog, hogy a versenyfilmek közül tizenhárom elsőfilmes rendező munkája volt.

Próbáltam olyan szituációt teremteni, hogy hitelesebb legyen a dolog Fotó: Kiss Juli

U.J.: Számítani nem számítottam rá. Önmagában akkora élmény először látni, hogy versenyben van egy olyan film, amelyben szerepelek. És nyilván bíztam abban, hogy lesz valamiféle pozitív visszhangja az adott alkotásnak, és a munkámnak - szerintem mindenki, aki versenyez, reménykedik ebben. Azért versenyzünk, hogy kiderüljön, hogy ki nyer, ki nem, hogy megnézzük, az idén 'milyen időt futottunk'.

Filmhu: Amikor a díjátadón kimondták a neved, az milyen érzés volt?

U.J.: A díjátadón én - ahogy most te is - nagyon meg voltam fázva, nem akartam beleköhögni Mészáros Márta beszédébe, úgyhogy hátramentem mézet enni. Amikor kimondták a nevem, azt éreztem, hogy rettenetesen messze vagyok a színpadtól, ki kell oda érnem, meg az is a fejemben járt, hogy az előttem díjat kapott Lukáts Andor nem mondott semmit, de nekem azért illene mondnom valamit, meg az is bennem volt, hogy ne essek el útközben, higgadt tudjak maradni, meg tudjak szólalni, semmiképp ne köhögjek. Miután megköszöntem a stábnak, megköszöntem a Bacsó Péternek, és lejöttem a színpadról, ott álltam egyedül az ajtóban, akkor nyitottam ki a mappát, és néztem az oklevelet. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy úristen, én ezt megkaptam.

Filmhu: A közeljövőre vannak olyan felkérések, amikről már beszélhetsz?

U.J.: Folytatjuk a Kossuthon, MR1-en a gyerekhangjátékot, ami nekem szívügyem, azt nagyon szeretem csinálni. Játszom egy Rómeó és Júlia-adaptációban, ami bár monodráma jellegű, ketten játszunk benne egy angol színésznővel, angolul és magyarul. Júliának a történet szerinti hat napját jeleníti meg, visszaemlékezésszerűen próbálja megragadni a figura lényegét. Ebből készül egy előadás az AKKU-ban, Nagy Natália rendezésében. Kisjátékfilmet forgatok február végén, Lakos Nóri rendezi. Vele már dolgoztam együtt, nagyon jó volt, ráadásul nagyon izgalmas a forgatókönyv.

Kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt három évben begyűjtött szakmai tapasztalattal a zsebemben mennyire találom majd meg a helyem. Elfogad-e a szakma, a közönség, érkeznek-e majd olyan felkérések, amiket szívesen elvállalok, vagy esetleg olyan filmes munkák, amelyekbe örömmel vetem bele magam. A színházat, a filmet és a rádiózást is nagyon élvezem. Ha így lesz, akkor azt fogom mondani, hogy örülök, hogy itthon dolgozhatok. Ha nem így alakul, akkor következik a B-terv: megnézem, hogy a világ mely szegletében mondják azt, hogy szükség van arra, amit én képviselek.

Nézd meg a Szemlezárón Ubrankovics Júliával készült villáminterjúnkat!