A filmhét egyik fő vonulatát mindenesetre azok a filmek adják, melyek Freud életével, illetve munkásságával foglalkoznak (ezek között vannak játék- és dokumentumfilmek is), míg a másik csoportba azok tartoznak, melyek konkrétan nem kötődnek Freud nevéhez, de szemléletesen mutatkozik meg rajtuk elméleteinek a filmes kifejezésre gyakorolt hatása. Érdekes, hogy épp a nyitóvetítésen bemutatott film képez kivételt ezen felosztás alól. A levélregény műfaját mozgóképbe átültető alkotás, a hisztériás nőszemélyből pszichiáterré vedlő Sabina Spielrein sanyarú sorsát tárja elénk, amely teljesen összegabalyodott a pszichoanalitika két legnagyobb alakjának, Jungnak és Freudnak az élettörténetével. Hármuk, intenzív és érdekfeszítő levelezéséből nem Freud, hanem Sabina alakja rajzolódik ki a legplasztikusabban. A vetítésen jelen volt a rendezőnő, Elisabeth Marton, aki elmondta, hogy Sabina Spielrein életéről szeretne egy nagyjátékfilmet is forgatni.  

Freud-életrajzban sincs azonban hiány. Közép-európai (Axel Corti: A fiatal Freud) és amerikai (John Huston: A titkos szenvedély) szemszögből is végigkövethetjük a folyamatot, ahogy a századfordulós bécsi pszichiáter fejében megszületnek azok a gondolatok, melyek a pszichoanalitika alapját jelentik. Az alkotók Freud szövegeit és életét próbálják összeilleszteni szerves egésszé, azaz élettörténetével magyarázni életművét. Az eredmény néhol rendkívül izgalmas lett. A Fiatal Freud például elég drasztikus módon kérdez rá arra, hogy az antiszemitizmussal való korai találkozás, a kortárs tudósok értetlensége vagy akár személyes kapcsolatai miképp befolyásolták Freud gondolkodásmódját az emberi lélekről.

Maga Hitchcock nevezte az első pszichoanalitikus filmnek:  Elbűvölve, 1945
A programba két Hitchcock-film is bekerült. Az egyik az 1945-ös Elbűvölve, melyet maga Hitchcock nevezett az első pszichoanalitikus filmnek. (Ez persze tévedés, hiszen az első ilyen film – Freud nagy bánatára – már húsz évvel korábban elkészült Németországban: Georg Wilhelm Pabst: Egy lélek titkai). A másik, a sokak által Hitchcock főművének tartott Szédülés 1958-ból. Első ránézésre talán ez a film áll legtávolabb a Freud-hét tematikájától (nincsen benne se pszichoanalitikus, se páciens), és mégis valószínűleg erről készült a legtöbb freudista elemzés. Ez a három alkotás hivatott szemléltetni ezen a héten Freud elméleteinek hatását a filmtörténetre, és a filmes kifejezésre. Erről a hatásról például az árulkodik, hogy mindhárom filmben kiemelt dramaturgiai szerepe van az álomjeleneteknek (Freud, a tudattalan egyik legfőbb kommunikációs csatornájának tartotta az álmokat). Ezek az álomjelenetek nem csak vizuálisan vannak igényesen kidolgozva, hanem a cselekmény előremozdítói, a filmes rejtély megoldásának kulcsfontosságú tényezői. Hogy valóban ennyire fontosak voltak ezek a jelenetek az alkotók számára, azt az is bizonyítja, hogy az Egy lélek titkaiba két német pszichoanalitikust (Karl Abrahamot és Hanns Sachs-ot), míg az Elbűvölvé-be pedig Salvador Dalít kértek föl a megtervezésükre.

Természetesen ez a három alkotás csak töredékesen tudja érzékeltetni a freudi elméleteknek a filmtörténetre gyakorolt hatását, hiszen a filmes kifejezés nyelvtanán, akárcsak a XX. század teljes szellemi arculatán Freud igen mély nyomokat hagyott. Számos rendező tartotta, és tartja a mai napig kiemelt fontosságú tudatállapotnak az álmot a filmezés szempontjából. „Ha a film nem dokumentum, akkor álom” mondja Bergman, sejtetve azt a véleményét, hogy a film formanyelve áll legközelebb a tudattalanunk kódolt üzeneteit közvetítő álmokéhoz. Nem ő gondolkodott így egyedül. Igaz, hogy Fellini bírálta Freud-ot, és inkább Jungot kiáltotta ki szellemi fivérének, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mérhetetlenül fontosabbnak fontosabbnak tartotta az álmaiban látott tereket és lényeket a filmkészítésben, mint a fantáziátlan, egyértelmű valóságot. Fellini, a teremtő képzelet totális szabadságát látta meg az álomban, és ennek elérésére törekedett a filmjeiben is. Bunuel esetében elég az egymást rémálmodó hősök ördögi körére gondolnunk a Burzsoázia diszkrét bájából, hogy beillesszük ebbe a sorba, Lynch-nél pedig a következetesen következetlen álomdramaturgia gyakori alkalmazására. Számos példát lehetne még említeni, de talán ezek is elég bizonyítékkal szolgálnak ahhoz, hogy fölvetődjön bennünk a kósza gondolat: talán nem is teljesen véletlen egybeesés az, hogy film és pszichoanalízis az Úrnak ugyanazon esztendejében született, és talán nagyon is sok keresnivalója van a százötven éves Freudnak az Örökmozgóban.