Sigmund Freud a modernitás egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt. Életműve nem pusztán egy új pszichoterápiás gyógymódot alapozott meg, hanem megváltoztatta az ember önmagáról, és az őt körülvevő kultúráról alkotott alapvető fogalmait is. Saját szövegeinek felforgató erejével maga Freud is tisztában volt: a tudattalan fölfedezését több helyütt a heliocentrikus világképet megdöntő kopernikuszi fordulathoz és a teremtéstörténetet kétségbe vonó darwini elmélethez hasonlítja. A lelkes fiziológusként induló Freud hamar rájött, hogy a neurózis okait nem feltétlenül a testben kell keresni: feldolgozatlan lelki traumák vagy elfojtott szexuális vágyak is állhatnak az ilyen betegség hátterében. Ez a felismerés indította el őt az emberi lélek árnyékos oldalának feltérképezésére. Mindvégig a tudattalanba letuszkolt vágyak, frusztrációk és traumák érthetetlen nyelvét próbálta megfejteni. Ennek az elszánt törekvésnek lett az eredménye a pszichoanalízis módszere…

Mindvégig a tudattalanba letuszkolt vágyak, frusztrációk és traumák érthetetlen nyelvét próbálta megfejteni

Na jó, mindez nagyon szép, de mi köze van Freudnak a mozihoz? - kérdezhetné most tőlem valaki teljes joggal, hiszen Freud – finoman szólva – nem mutatott túl sok érdeklődést a filmezés iránt. Egyik levelében ezt írta magyar barátjának, Ferenczi Sándornak: „A filmezést – úgy látszik – éppúgy nem lehet kikerülni, mint a bubifrizurát, de én nem hagyom magam megnyírni, és nem kívánok semmiféle filmmel személyes kapcsolatba kerülni”. Azonban az Örökmozgóban megrendezett filmhétnek épp az az egyik nagy tanulsága, hogy a filmesek nem viszonozták Freud ellenszenvét: hiába nem szerette ő a filmeket, a filmek nagyon is szerették őt.

A programba bekerült kilenc film különböző, hosszabb-rövidebb szálakkal kapcsolódik Freud-hoz, és emellett műfajilag is igen változatosak. A klasszikus életrajzi filmtől kezdve, a pszichoanalitikus thrilleren át, a különleges Freud-performance-t megörökítő videóklipig sok érdekes alkotást találhatunk a műsorfüzetben. Ráadásul ezek között több olyan is van, amelyet most mutatnak be először Magyarországon. 

A filmhét egyik fő vonulatát mindenesetre azok a filmek adják, melyek Freud életével, illetve munkásságával foglalkoznak (ezek között vannak játék- és dokumentumfilmek is), míg a másik csoportba azok tartoznak, melyek konkrétan nem kötődnek Freud nevéhez, de szemléletesen mutatkozik meg rajtuk elméleteinek a filmes kifejezésre gyakorolt hatása. Érdekes, hogy épp a nyitóvetítésen bemutatott film képez kivételt ezen felosztás alól. A levélregény műfaját mozgóképbe átültető alkotás, a hisztériás nőszemélyből pszichiáterré vedlő Sabina Spielrein sanyarú sorsát tárja elénk, amely teljesen összegabalyodott a pszichoanalitika két legnagyobb alakjának, Jungnak és Freudnak az élettörténetével. Hármuk, intenzív és érdekfeszítő levelezéséből nem Freud, hanem Sabina alakja rajzolódik ki a legplasztikusabban. A vetítésen jelen volt a rendezőnő, Elisabeth Marton, aki elmondta, hogy Sabina Spielrein életéről szeretne egy nagyjátékfilmet is forgatni.  

Freud-életrajzban sincs azonban hiány. Közép-európai (Axel Corti: A fiatal Freud) és amerikai (John Huston: A titkos szenvedély) szemszögből is végigkövethetjük a folyamatot, ahogy a századfordulós bécsi pszichiáter fejében megszületnek azok a gondolatok, melyek a pszichoanalitika alapját jelentik. Az alkotók Freud szövegeit és életét próbálják összeilleszteni szerves egésszé, azaz élettörténetével magyarázni életművét. Az eredmény néhol rendkívül izgalmas lett. A Fiatal Freud például elég drasztikus módon kérdez rá arra, hogy az antiszemitizmussal való korai találkozás, a kortárs tudósok értetlensége vagy akár személyes kapcsolatai miképp befolyásolták Freud gondolkodásmódját az emberi lélekről.

Maga Hitchcock nevezte az első pszichoanalitikus filmnek:  Elbűvölve, 1945
A programba két Hitchcock-film is bekerült. Az egyik az 1945-ös Elbűvölve, melyet maga Hitchcock nevezett az első pszichoanalitikus filmnek. (Ez persze tévedés, hiszen az első ilyen film – Freud nagy bánatára – már húsz évvel korábban elkészült Németországban: Georg Wilhelm Pabst: Egy lélek titkai). A másik, a sokak által Hitchcock főművének tartott Szédülés 1958-ból. Első ránézésre talán ez a film áll legtávolabb a Freud-hét tematikájától (nincsen benne se pszichoanalitikus, se páciens), és mégis valószínűleg erről készült a legtöbb freudista elemzés. Ez a három alkotás hivatott szemléltetni ezen a héten Freud elméleteinek hatását a filmtörténetre, és a filmes kifejezésre. Erről a hatásról például az árulkodik, hogy mindhárom filmben kiemelt dramaturgiai szerepe van az álomjeleneteknek (Freud, a tudattalan egyik legfőbb kommunikációs csatornájának tartotta az álmokat). Ezek az álomjelenetek nem csak vizuálisan vannak igényesen kidolgozva, hanem a cselekmény előremozdítói, a filmes rejtély megoldásának kulcsfontosságú tényezői. Hogy valóban ennyire fontosak voltak ezek a jelenetek az alkotók számára, azt az is bizonyítja, hogy az Egy lélek titkaiba két német pszichoanalitikust (Karl Abrahamot és Hanns Sachs-ot), míg az Elbűvölvé-be pedig Salvador Dalít kértek föl a megtervezésükre.

Természetesen ez a három alkotás csak töredékesen tudja érzékeltetni a freudi elméleteknek a filmtörténetre gyakorolt hatását, hiszen a filmes kifejezés nyelvtanán, akárcsak a XX. század teljes szellemi arculatán Freud igen mély nyomokat hagyott. Számos rendező tartotta, és tartja a mai napig kiemelt fontosságú tudatállapotnak az álmot a filmezés szempontjából. „Ha a film nem dokumentum, akkor álom” mondja Bergman, sejtetve azt a véleményét, hogy a film formanyelve áll legközelebb a tudattalanunk kódolt üzeneteit közvetítő álmokéhoz. Nem ő gondolkodott így egyedül. Igaz, hogy Fellini bírálta Freud-ot, és inkább Jungot kiáltotta ki szellemi fivérének, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mérhetetlenül fontosabbnak fontosabbnak tartotta az álmaiban látott tereket és lényeket a filmkészítésben, mint a fantáziátlan, egyértelmű valóságot. Fellini, a teremtő képzelet totális szabadságát látta meg az álomban, és ennek elérésére törekedett a filmjeiben is. Bunuel esetében elég az egymást rémálmodó hősök ördögi körére gondolnunk a Burzsoázia diszkrét bájából, hogy beillesszük ebbe a sorba, Lynch-nél pedig a következetesen következetlen álomdramaturgia gyakori alkalmazására. Számos példát lehetne még említeni, de talán ezek is elég bizonyítékkal szolgálnak ahhoz, hogy fölvetődjön bennünk a kósza gondolat: talán nem is teljesen véletlen egybeesés az, hogy film és pszichoanalízis az Úrnak ugyanazon esztendejében született, és talán nagyon is sok keresnivalója van a százötven éves Freudnak az Örökmozgóban.