Kapj el, ha tudsz

Törőcsik Mari lesármolt mindenkit a lábáról és Bacsó még a tolószékből is egy igazi mester méltóságával szólította meg a közönséget. Micsoda meglepetés, mindketten (meg a többi életműdíjas profi) a humorukkal, az emberségükkel taroltak, szinte kontrasztként hatva egy olyan ünnepség legközepén, amely végzetesen komolyan vette önmagát, nélkülözve minden könnyedséget (pont mint a magyar film majdnem-egésze… bár ezt a logikát követve az esemény mégiscsak jól reprezentált valamit), illetve eresztékeiben Onedinék hajójához hasonlatosan nyikorgott.



A nyitófilm, Kenyeres Bálint A repülés története című negyedórás munkája maga a formai tökéletesség, rendezés, operatőri munka, a kivitelezés összes aspektusának szempontjait tekintve lenyűgöző. A megnyitót követő beszélgetések során meglepődve tapasztaltam (szóval az olyan dumapartik során, mikor az emberek nem pózolnak/hazudnak mindenféle médiának, csak esetleg a kollégáiknak, mert az ego persze, az dolgozik állandóan), hogy sokan találtak ilyen-olyan kivetnivalót a filmben, húzták a szájukat rendesen, de az érveik hamisnak hatottak. Ha valaki esetleg azt hinné, hogy én cinikus vagyok, az összekeveri a humort és a magyar filmért való őszinte aggódást a valódi rosszindulattal – az ilyennek jószívvel ajánlom jövőre a bármiféle nyitófilmet követő traccspartit. Hazudnék persze, ha általánosítanék, pozitív véleményeket is hallottam.)



Inkább egy civillel iszogattam: az egyik Ludditával dumáltam órákig (mikor a csaj előadta, hogy börtönpszichológus, a tömör gyönyörtől elállt a szavam, ami nálam pedig SOSEM fordul elő… A meglehetősen beteg ízlésem számára nem nagyon létezik ennél coolabb meló.) Kolléganőm, a csaj felvigyázós barátnője, mikor látta, mi folyik, gyorsan közbelépett – ismer engem, mint a rosszpénzt…

Tíz óra felé beindult a Szemle legjobban hájpolt filmje, a Papírrepülők stábja által megrendezett buli, amelyre magánjellegű elfoglaltságom miatt nem tudtam elmenni, és másnap emiatt sajnálkozó-atyáskodó megjegyzések tucatjaik kellett elviselnem. Barátaim, az ilyesmiket legközelebb dugjátok oda, ahová nem süt a nap…

Pénteken a második kisfilmblokkra tudtam csak betámolyogni, és ez a blokk rögtön a velőmet akarta. Can Togay (egy nővel egyszer azon vesztem össze, hogy hogyan kell ezt a keresztnevet kiejteni, később kiderült neki volt igaza - nem baj, bitch!) rövidfilmje, a Vonat… nos… hát… én végképp nem tartozom azok közé az emberek közé, akik számon kérik az MMK-n hogy mire ad ki pénzt, mert tisztában vagyok vele, hogy mondjon bárki bármit, rohadt nehéz döntési helyzetben vannak, de ez a Vonat…



Dióhéjban: kiscsávó játszik a sínek mellett, ott térdepel. Jön a vonat, elmegy (a filmtörténelem leghosszabb vonata, egyébként). Miközben elzúgnak a vagonok, klasszikus zene szól. Az utolsó kocsi elhaladtával a srác kiegyenesedik: már öregember.

Direkt nem húzok konklúziót, azon kívül, hogy ilyen filmötletekkel tucatszám próbálkoznak az amatőrök. Csak ennek a 35 milliméterjére lett pénz.

A Counterpart című majdnem-egysnittes egy remekbeszabott mini-narratívát foglal magába: a gyermekkorukban egymásba szerető két férfi egy olyan szituációban találkozik évekkel később újra, amely csak halállal végződhet. A rendezés, a színészi játék és az operatőri munka kiváló, és a gondolom a vadregényes helyszínnek is rendesen utánajártak.



A nap legjobb rövidfilmje Perlmann Károly Vacsora című groteszkje, amely ha nem lenne ennyire vicces és nem alapulna megtörtént eseményekre, esetleg azt mondatná velem, hogy némi sznobizmus hajtotta létrejöttét, a vélt „magyarbunkóságot” leképezni vágyó akarat – de a film annyira meg van csinálva, és ahogy említettem, hatásos humorral rendelkezik, valamint egy vidéki gazdát tényleg megettek a disznai, úgyhogy még rosszindulatú népköltéssel sem vádolhatom – szóval nincsenek érveim a film ellenében, és csak azt kívánom, hogy Perlmann hozza össze azt a nagyfilmjét, amelynek tervéről a vetítést követő beszélgetésen volt szó.



A Szemle eddigi legjobb nagyfilmje Mátyássy Áron Utolsó idők című munkája, amelyben ugyan van némi Mundruczó, szerencsére csak elviselhető mértékben, meg a filmszövetbe kissé fájdalmasan illeszkedő motívumok, mint a beteg lány esőemberes autizmusa, illetve necces alakítások, a főhős gyakran hiteltelen, érezni, hogy mennyire igyekszik ALAKÍTANI a falusi frusztrált bunkót, sajnos a játékában van affektálás…

DE.

A fényképezés fantasztikus. Létezik, hogy az operatőr legyen egy film főszereplője? Hát most ez a helyzet. 2008 messze legbátrabb magyar filmje, a Nyomozó nem a látványvilágával tűnt ki, pedig azt is Herbai Máté fényképezte. Mintha két különböző ember lenne, lehet hogy a környezetváltozás, az urbánus dzsuvából a látszólag idilli vidékre battyogás inspirálta? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog, inkább arról lehet szó, hogy mostanra jött meg igazán az alkotói önbizalma. Az Utolsó idők összes beállítása izgalmas, diverz, dinamikus, látványos. Modern, a létező legjobb értelemben, anélkül hogy öncélú lenne.



Hiba talán, hogy a filmnek csak ezt az aspektusát emelem ki. Rendezésről, színészi játékról, ilyesmikről majd mesélnek mások (jó lett volna egyébként, ha hősünk motorra pattanós búcsújánál véget ér a film, úgy ütött volna igazán, igazi katarzisról beszélhetnénk akkor). Nekem egyelőre elég, hogy megvan az új kedvenc magyar operatőröm.