Kapcsolódó anyagok

Clint Eastwood unokaöccse vagyok én

Rendőrrel, politikussal és pappal soha ne fogj kezet. Ki mondta ezt már, nem tudom.

A Nővérek várólistán egyértelmű villain-je a kazincbarcikai polgármester. Hogy állhatatos ügyködésének gazdasági mozgatórugói valóban indokoltak-e, tényleg elkerülhetetlen-e a kórház magánkézbe juttatása, nem tudom, ezekbe a részletekbe Litauszki János dokumentumfilmje nem megy bele. A csávó (a polgármester, nem Litauszki) öléggé arrogáns-unszimpatikus, és ténykedésének köszönhetően ápolónővérek tucatjainak munkahelye került veszélybe. Túlnyomó többségük évtizedes tapasztalattal rendelkező, középkorú, keményre cserzett profi, de a szemükben ott a tiszta kétségbeesés, a tiszta odaadás és a munkájuk iránt érzett tiszta tisztelet. A szituáció bizonytalansága, az a tény, hogy egy olyan életkorban, amikor minden normális társadalomban már egy biztos egzisztenciára támaszkodhatnának, nekik mégis a puszta létükért kell kaparni, ráadásul önhibájukon kívül, mégsem tölti el őket gyilkos dühvel, mert túl sok időt szenteltek az életükből az élet megóvására. A létező egyik legszentebb hivatást művelik, szarban, húgyban, vérben matatnak, hogy mások túléljenek, és velük ezt mégis megtehetik.


Nővérek várólistán


Ezt a bekezdést, amit most olvastok, ezt kb. négyszer írtam újra, egész egyszerűen azért, mert ismertem egy olyan csajt, amilyen a Gogo & George című doksi főhőse. Jómódú, rendkívüli módon önző és elkényeztetett – de ugyanakkor egy force of nature, aki ha berobban egy terembe, azonnal a társaság középpontja lesz, és nem tudod róla levenni a szemed. Gyűlölöd és imádod egyszerre. Egy személyiség.

Dőry Ilona (Gogo) és Kovách György ezredes a háború után ismerkednek össze, amikor az Amerikában élő férfi az Egyesült Államok segítségét (és mellékesen a Szent Jobbot) hozza el a magyaroknak. A világégés által kisemmizett nő és a katona egymásba szeret, a kommunisták (személyesen Münnich!) különösebb lacafaca nélkül kiengedik Gogót a rá Ausztriában várakozó Kovách-hoz, és ezek után rendkívüli jómódban élik világukat, keresztül-kasul utazgatva a földgolyón… A boldogságból azonban csak tizenhárom év jut nekik, Kovách aránylag fiatalon elhuny.


Gogo és George


Kissé zavarban vagyok, ugyanis előretolakszik a pitiáner énem: miért is kellene odalennem őértük? Kétségtelen, hogy Gogo és George között a kapcsolat igazi képeskönyvszerelem: egy temperamentumos, gyönyörű nő és egy jóképű, becsületes világfi jött össze, és olyan életet osztottak meg, egymás iránti totális odaadással, amely, amíg tartott, őszinte volt és teljes, és amilyenről mások csak álmodozhatnak. Minek kicsinyeskedek hát? Talán mert bukottnak, sérültnek, „anti”-nak szeretem a hőseimet. Több megpróbáltatás kell egy élethez. Túl könnyű volt nekik. Savanyú a szőlő.

Ám nemsokára épp a másik végletet kapom a pofámba, meg is érdemlem: az Ormánság senkié se egy krónikusan állástalan, középkorú orosztanár és a delíriumos apja cimbalom-sessionjével kezdődik. A tanár énekel, az apja veri a hangszert, és mind a kettő olyan hamis, hogy ihaj – disszonacia totálisz, és körülveszi őket egy széjjelfoszló ház, ami már évtizedek óta nem látott asszonyi kezet. Horror.

Ők ketten még felbukkannak ebben a felállásban, ha nem is keretet adva a történetnek, de szimbolizálva a széthullást: az Ormánság, Dél-Magyarország egyik legszebb, leghasználhatóbb vidékének fokozatos elhalását – ahol munka szinte semmi, a falvak elnéptelenednek, az infrastruktúra megszűnik, a fiatalok eltakarodtak innen. Segélyért sorban álló cigányok, kétségbeesett, potenciális perspektívák után kutató vagy azokról régesrég lemondott közép- és öregkorú lakosság, valamint növekvő bűnözés jellemzi ezt a tájegységet, amely – és ezt csak én mondom, túl sokat látva bele a szituációba – mintha megfizetne az un. „egyke-bűnökért”: korábban ugyanis divat volt, a birtokok elaprózódását elkerülendő, a másod- és harmadszülött gyerekeket eltenni láb alól errefelé. Persze hülyeség, hogy valami ítéletet látok emitt belteljesedni... és mégis: mintha valami isteni büntetés lenne sújtaná ezt a vidéket.


Ormánság senkié


Az egyik megszólaló, a falujáért a saját épségét is kockára tévő polgármester nem tudott eljönni a vetítésre. Előtte való nap kézigránátot dobtak a kertjébe.

A következő doksi a Buharovék kavarása lenne, de szerencsére elvesztem a jegyemet, így a kollégákkal egyetértésben egy ismeretlen filmre ülünk be, Bicskei Éva Pártfogók és pártfogoltak című alkotására, ami a nap legjobb filmjének bizonyul.

„A film a pártfogók és pártfogoltak mindennapjait meglesve a fiatalkorú bűnelkövetés miértjeire keresi a választ.” – ez áll a szemlekatalógusban. A film rohadtul nem erről szól, szerencsére, egy órában brutális arrogancia lenne megpróbálni ilyesmire megoldást találni. Nem, a Pártfogók és pártfogoltak arról szól, hogy nagyszerű, sokat próbált emberek a saját maguk példájával hogyan tudnak utat mutatni a fiatal barmoknak, vagy ha másképp nem megy, a megfelelő ösvényre ráncigálni őket.


Pártfogók és pártfogoltak


A bűnelkövetés okai utáni oknyomozás szerencsére kimerül abban a konszenzusban, hogy a fiatal bűnözők szociális spektruma széles. Szegény is, szupergazdag is van köztük. Mindegy, mennyi pénzed van, ha félreneveltek, vagy egyáltalán nem, akkor van probléma.

A film fókuszában Dr. Urbán László pártfogó és kollégái állnak, ők a feltételesen szabadlábra helyezett elkövetők ellenőrzésével, urambocsá a maguk módján való megnevelésével igyekeznek kis észt verni a fejükbe (csak átvitt értelemben.) Urbán a megtestesült, nagydarab józan jóság, egy sokat látott ember, aki tudja, hogy nem a nagy pofádtól, kocsidtól, pisztolyodtól leszel férfi, hanem a cselekedeteid emberi volta határoz meg. Evidencia persze, de éppen ez az, amit ezek a fiatalok nem tanultak meg soha, mert nem volt, aki megtanítsa nekik.