Mégis valószínűleg Karinthy neve az, amely főleg a képernyő elé csábíthatja a nagyérdeműt. Csakhogy Mátyássy nem a kisdiáki humort és a századelő kisiskolás világát idézte meg, hanem szürreális, már-már horrorszerű víziókból bontotta vissza a karinthys világ jellegzetességeit. Vagyis az álom és annak valóságosnak tűnő képei érdekelték. A film keretét, emlékezését és vízióit az Utazás a koponyám körül éber agyműtéte adja. Nem groteszk nosztalgia ez a film, hanem a bűntudat misztériumjátéka.
Már az első snittekben is érződik, meghökkentő olvasatát látjuk az eredeti írásnak. A retrós hangulatra fogott, régi „Budapest film” logót idéző felütés után rögtön belevágnak a közepébe az alkotók. Egy iskolai emlékképből, amelyben a kis Karinthy saját akaratát dicséri, csúszunk át a műtőasztal sivár, kopott, kórházi hangulatába. A lemálló vakolat, ósdi eszközök és berendezések tárgyai nem is egy múlt századi műtő, hanem egy álomszerű disztópia benyomását keltik. Ez a jellegzetesség az egész filmet végigkíséri, a lepukkantságból már néha azt olvashatjuk ki, hogy az író-főhős valódi agytekervényei között száguldozunk. Megkezdődik az operáció, láthatunk nyitott agyvelőt, koponyafúrókat. A nyomasztó környezet talán ismerős lehet máshonnan, egy nemrégiben készült magyar sci-fiből, az 1-ből. Nem kell csodálkoznunk ezen, a komor szürreális hangulat kidolgozásáért annak a filmnek a rendezője, Pater Sparow felel itt is.
A megnyíló koponya megfelezi a beteg személyiségét. Karinthy kezdő monológjában elhatározza, máshogyan nézi most a középiskolai éveket. Ám ez igazából Mátyássy új szemüvege, amelyben szinte semmi sem valós. A kis Frici (Vilmányi Benett) megjelenik a műtőasztal mellett és utazásra invitálja az öregedő Frigyest (Giacomello Roberto). Nem a varázslatok világa ez, hanem a gyermekkorból megmaradt szorongásokkal való szembesülés. A rendező értelmezése tág keretet hagy a nézőnek, mixének leginkább az a különlegessége, hogy gyors vágásaival, szabad képkezelésével sokkal hipnotikusabb és komorabb szembesülést kínál nézőinek, mint a korábbi adaptációk. Mátyássy leginkább azt sejteti, hogy Karinthy műtétje után már végleg bent maradt álomvilágában. Ez nem is áll messze a valóságától, hiszen maga az író is két évvel az operáció után hunyt el váratlanul.
A T.Ú.K. sikere abban rejlik, hogy a drámai hangulatot kiszólásokkal és humorral tudta leönteni, miközben szokatlanul jól átgondolt és sűrített képi világot teremtett. Ugyan talán a film végére már fárasztóak lehetnek a gyors vágások villanásai és az egyre nehezebben megfogható jelenetek asszociációs sora, ennek ellenére mégis magával ragadó. Bár lehetséges, hogy néhány szcéna elhagyása után kevésbé lenne fárasztó ez a mű, mégis Köbli Norbert forgatókönyvében egy betűnyi sablon sincsen. A hallucinációk montázsait mindig egy hosszabb drámai, érzéki vagy humoros jelenet vezeti le. Pedig félő volt, hogy a múlt századi miliő poros hangulata unalmas tévéjátékká alacsonyítja a filmet. Ez nem történt meg, de a film nem is esett a ló túlsó oldalára, s nem süllyedt el egyfajta videoklipes extázisban. Elegánsan egyensúlyoz a kettő között, miközben gondolkodtat és szórakoztat is.
Az összképben nagy szerepe van a már jellemzett képi világnak is. Az operatőr, Győri Márk a kis költségvetés és a tévés keretek között is szabadon kiélte magát. A lehetetlen műtő képe, a régi szűk osztályteremben fahrtoló kamera, az egymásra fényképezések és az otthoni klasszikus környezet egyaránt remekül simul a kissé barnított eklektikus álomvilágba.
A színészi alakításokban is egyaránt remek aktorokkal találkozhatunk, mégis talán kiemelkedik a Fricit megformáló Vilmányi Benett gyermekszínész emlékezetes játéka. Pindroch Csaba kelti életre az irodalomtanárt és a műtétet végrehajtó stockholmi professzort. A történet szerint a kettőséget az indokolja, hogy ők tartják kezükben a főszereplő sorsát. Ám Pindroch játéka egy kissé didaktikus maradt ebben a kettőségben is és a szigorú tekintetek kivételével kevés dolog köti össze a figurákat, a nyilvánvaló áthallásokon felül. Giacomello Roberto az öregedő Karinthy szerepében is kitűnő választás volt. Nemcsak azért, mert megdöbbentően hasonlít a szerzőre, hanem mert a saját maga után rohanó, vízióiba zárt író alakját hitelesen adja vissza.
A kis és öreg Karinthy képzeletével és történeteivel tudja elcsábítani barátait és tanárait is. Ez veszte és sikere is, hiszen „hazugságai” miatt majdnem kicsapják az iskolából, de ugyanezen mellémondások miatt tudja megalkotni történeteit, amelyek végül egy kiadó igazgatóját is elvarázsolják.
Mátyássy interpretálásában idézetek, stílusok és Karinthy művek forrtak össze egy órában. Az eredmény gazdag kollázs lett, igazi csemege, hiszen ennyire kísérletező tévéfilmet régen láthattunk a hazai képernyőkön. Ez két dolog miatt is örvendetes. Egyrészt azért, mert halvány remény pislákol, hogy esetleg valamilyen új hulláma indul meg a magyar tévéfilmeknek, másrészt ehhez Mátyássy Áron (a tavalyi Átok című filmsorozata alapján) személyében a szakmai háttér is biztosítottnak tűnik.
Nem kizárt, hogy az ilyen próbálkozásokra ugyanúgy oda kell majd figyelni, mint a mozifilmekre.
