Anora (r.: Sean Baker)
A fergeteges Vörös rakéta után három évvel Sean Baker újra a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában szerepelr, ahol elnyerte az Arany Pálmát. Már megint egy felturbózott hajszába rángat bele minket, ami hosszú ugyan, de végig tartogat agyament meglepetéseket. Címszereplője (Mikey Madison) egy fiatal brooklyni szexmunkás, aki mesébe illő módon megismerkedik és villámgyorsan feleségül megy egy oligarcha fiához. A szülők kevésbé nézik jó szemmel a váratlan frigyet, és az Egyesült Államokba utaznak, hogy minél inkább a románc végét sürgessék. Baker szokatlan, végletekig őrült, ugyanakkor társadalmilag rendkívül releváns vígjátékáról itt olvasható kritikánk.
A szer (r.: Coralie Fargeat)
A Demi Moore és Margaret Qualley főszereplésével készült, testhorrorba oltott társadalmi szatíra őrült trip az öregedést elfogadni képtelen híresség, Elizabeth Sparkle (Demi Moore) hiú elméjébe, aki bead magának egy titokzatos injekciót, hogy ezzel létrehozza saját maga fiatalabb és vonzóbb klónját. Fargeat merész humorral és elképesztő vizuális ötletekkel tolja el A szert a falig, aminek már cannes-i világpremierjéről is írtunk itt.
A brutalista (r: Brady Corbet)
Brady Corbet velencei Ezüst Oroszlán-nyertes filmje egy fiktív világhírű emigráns magyar építészről szól Adrien Brody főszereplésével. A szakma és a kritikusok lényegében már most klasszikusként ünnepelték a több mint három és félórás alkotást, amely minden szempontból nézve az utóbbi idők legambiciózusabb és monumentálisabb amerikai filmje. A filmet a velencei világpremierjén láttuk, kritikánk itt olvasható.
The Apprentice – A Trump-sztori (r.: Ali Abbas)
Kockázatos és vakmerő döntés az amerikai elnökválasztás évében előállni egy olyan életrajzi filmmel, ami az elmúlt évtizedek egyik legmegosztóbb popkulturális ikonjáról, vadkapitalista üzletemberéről és politikai karakteréről szól. Ali Abbasi új rendezése elsősorban nem a Trump-jelenség, inkább a mögötte húzódó hatalmi szisztémák feltárására vállalkozik, mindezt a ‘70-es évek borzalmas állapotban lévő, nyomasztó metropoliszában, New York-ban. Kritikánk itt található.
Longlegs – A rém (r.: Oz Perkins)
Brutális családírtások sújtanak egy amerikai kertvárost, valamikor a ‘90-es évek derekán. Az FBI mégis egy sorozatgyilkost sejt az egymástól látszólag független esetek háttérben, aki ugyan a jelek szerint személyesen sosincs jelen a gyilkosságoknál, valamiféleképpen mégis ő veszi rá a szülőket a szörnyűségek elkövetésére. A nyomozásba egy fiatal ügynöknő ia bekapcsolódik, akit furcsa megérzések vezetnek. Tömény nyomasztásra és egy minden eddiginél félelmetesebb Nicolas Cage-re érdemes felkészülnie annak, aki kíváncsi az év eddigi legnagyobb hullámokat keltő horrofilmjére. Az okkult sorozatgyilkosról és a nyomában járó FBI ügynöknőről szóló Longlegs - A rém nem spórol a zsigeri rettenettel. Kritikánk itt olvasható.
Kivérző szerelem (r.: Rose Glass)
Lou (Kristen Stewart) szürke hétköznapjait a piszkos kisváros konditermének igazgatása és az egyre abúzívabb házasságban élő nővére pátyolgatása tölti ki. Villámcsapásként érkezik az életébe Jackie (Katy O’Brian), aki épp Las Vegasba tart egy amatőr testépítőversenyre. A két nő közt azonnal izzani kezd a levegő, és közös lendülettel, valamint egy nagy adag, Kelet-Európából importált szteroiddal gyúrnak rá egy utolsó réteget Jackie izmaira a nagy megmérettetés előtt. De amikor Lou nővére kórházba kerül, a páros olyan erőszaklavinát indít el, amibe már a helyi kiskirály, aki nem mellesleg Lou apja (Ed Harris), sem hagyhat figyelmen kívül. A Kivérző szerelemben minden megvan, ami a 80-as évek iránti töretlen nosztalgiát kielégítheti: véres, izmos, szexi, és a parókás Ed Harris óriási lárvákkal játszadozik benne. A szteroid-mámoros leszbikus románcban bármi megtörténhet és meg is történik. Kritikánk itt található.
Kneecap (r.: Rich Peppiatt)
Nyelvében él a nemzet. Ha hallanák a Széchenyi Istvánnak tulajdonított szállóigét, minden bizonnyal azonosulnának vele a Kneecap nevű belfasti hiphop trió tagjai. Már ha eljut egyáltalán a tudatukig, és nem éppen ketamintól szétcsúszva hallucinálnak a backstage-ben. Drogmámor és 21. századi nacionalizmus, a Trainspotting által inspirált zabolátlan bulifilm és kiállás az évszázadokig elnyomott ír nyelv használata mellett. Rich Peppiatt Oscarra nevezett elsőfilmje nem kevesebbet állít, minthogy a rap alkalmas arra, hogy egy közösségben ismét vonzóvá tegye őseik eltűnőben lévő nyelvét, ezzel is erősítve nemzeti identitásukat. Kritikánk itt olvasható.
