A Budapesti Metropolitan Egyetem animáció szakán évről évre feltűnnek határozott víziójú alkotók, akik egyedi stílusukkal, vagy éppen mindenkit érintő merengésükkel hívják fel magukra a figyelmet. A suli elsősorban animációs szakembereket, animátorokat képez, így nem mindegyik alkotás készül azzal a szándékkal, hogy fesztiválfilm legyen. Ennek ellenére egyre több animációs diák nevét érdemes megjegyeznünk, sőt, olyanok is vannak köztük, akik már korábbi filmjeikkel is bizonyítottak és újfent figyelemreméltó alkotással jelentkeztek.

Hetedszerre szervezte meg az egyetem az Animascope-ot, melyen a legfrissebb és legkiemelkedőbb animációkat láthatta a közönség nagyvásznon az alap- és mesterszakos diákok munkái közül. A korábbi teltházas Átrium- és Puskin-vetítések után a szervezők az Uránia hatalmas nagytermébe tették az eseményt, hogy senkit se kelljen elküldeni a teltház miatt. Meg is telt a 400 fős terem, melynek közönségét Kiss Melinda szakvezető köszöntötte egy rövid, de lelkes beszéddel. Az esten 13 kisfilmet láttunk, melyek közül kiválasztottuk az öt kedvencünket, ezeket érdemes lesz elcsípni a jövőben. 

Horesnyi Máté a kortárs magyar animáció egyik legegyedibb alkotója, és még csak 25 éves. Alapszakos diplomafilmje a világ egyik leghosszabb filmcímét kiérdemlő Jacques ámokfutása, avagy mikor veszítjük el bizalmunkat önmagunkkal szemben?, melyben minden rá jellemző stílusjegy felfedezhető: a fekete-fehér látványvilág, a klasszikus francia képregényeket megidéző grafikai stílus, a kerekded fejű, böszme figurák, az abszurd helyzetek, a néző pedig a saját asszociációit teheti hozzá a különböző, első látásra összefüggéstelennek tűnő jelenetekhez.

Horesnyi Máté: A kisebbik rossz

Mesterszakos diplomafilmjében a tragikusan fiatalon elhunyt Hazai Attila novelláit adaptálta, akinek írásait nem először filmesítik meg (Rám csaj még nem volt ilyen hatással (1994), Cukorkékség (1999)). A kisebbik rosszban is sorjáznak a furcsa jelenetek, amik a maguk kelet-európai kisszerűségében mégis ismerősnek tűnnek. Egy boldogtalan buszsofőr gondolatai, a kávé cukorral vagy anélküli fogyasztásának életbevágó kérdése, a pszeudofilozofikus vágyaktól leeső fej, szerelemről áhítozó büfés néni. Groteszken fájó ismerősségüket azonban megannyi képi geg oldja fel: a rendező nemcsak a szereplők keretbe szorításával vagy kafkai átváltozásával kísérletezik, most először használt stop-motion, hagyományos kézirajz, valamint 3D-re emlékeztető szekvenciákat.

A hazai filmipar nem bővelkedik horrorban, animációs vonalon a Gorgon kísértetháza juthat eszünkbe pár évvel ezelőttről, a MOME műhelyéből. Csánki Zsófi már korábban is kekeckedett a halállal a Danse Macabre című kisfilmjében, a Calliopéban pedig mintha csak a pokol egyik bugyrát látnánk megelevenedni, méghozzá egy olyat, ahol a BDSM szerelmesei sínylődnek. A Calliopéban már a 2D és a stop-motion keverésével feszültséget teremt, az egyszerre bizarr és vonzó, titokzatos helyet pedig a mélabús főhőssel együtt fedezzük fel. Befőttes üvegekben tartósított testrészek, egy kitömött lófejjel smároló alak, Roman Polański Iszonyatát megidéző helyek, a bőréből kivetkőző, vagyis inkább kitáncoló nő. A fantáziánkat izgató elemek, amiktől ugyanúgy nem tudunk szabadulni, mint a főhős.

Csánki Zsófi: Calliope

Talán a frusztrációját adta így ki Csánki Zsófi, talán a perverz fantáziáját elégítette ki, alkotásának nyugtalanító hangneme viszont hasonló Lantos Júlia Inkognitó című filmjéhez, csak ettől nem lesznek rémálmaink. Egy magányos nő a nagyvárosban, akit otthonában körülvesznek a növények, az utcán viszont csupa hasznavehetetlen tárgyba és nemtörődöm emberbe botlik, akik csak magukkal vannak elfoglalva. Kellemetlennek tűnő alakok, akiktől nem csoda, hogy paranoia alakul ki a főhősben. A robotszerűen működő világból az egyetlen menedéket otthona biztonsága és szeretett növényei jelenti, amit a külvilág alakjai kezdenek veszélyeztetni. Hogyan ne vigyük haza a munkát? Hogyan zárjuk ki az otthont jelentő környezetünkből a baljós külvilágot? Érdemes-e küzdeni a körülöttünk lévőkért? Megérdemlik-e az emberek az odafigyelést? Megannyi kérdés, ami nemcsak Lantos Júliát foglalkoztatja, hanem kortársait is.

Lantos Júlia: Inkognitó

Muresán Gabriella a számos fiatalt érintő önértékelési problémákat emelte ki. A vízfesték stílusú Sok című filmjének főhőse vonaton utazik, a rászakadt időt pedig jobb híján gondolkodással tölti. A semmittevés örvényszerű tud lenni, főleg ha magányos és problémákkal terhelt az ember. A fiatal nő a színházon való elmélkedés után hamar az önmarcangolás közepén találja magát. Miért szeretünk magunkba borulni és ostorozni önmagunkat? Miért bántjuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy semmik vagyunk, ha már a külvilág zajából ezt halljuk meg a leginkább? A rendező nem válaszokat keres, csupán bemutat egy állapotot, amiben mind voltunk: hiába merülünk el az utazás közbeni merengésben és negatív gondolatainkban, a világ nem áll meg, mi is folytatjuk utunkat a tömegben.

Muresán Gabriella: Sok

Hasonló kérdéskörrel foglalkozik Kardos Eszter is a beszédes című Már nem félek kisfilmjében. Az alig négyperces dokuanimációban emberek avatnak be félelmeikbe, amik mindenki számára ismerősek lehetnek: terveink sikertelensége, a párunk vagy a látásunk elvesztése, a tömegtől való iszony, mit gondolnak rólunk mások, a kígyók, pókok és a vírusoktól való halálfélelem, mihez kezdünk az egyetem után, az egészségünk féltése, vagy éppen a Buddha matricás Ladáktól való rettegés. A különböző reális és irreális félelmek felsorolása közben kellemes, lazac színű háttér előtt látjuk vonalszerű egyszerűségben megelevenedni a szorongásokat, amivel a rendező talán az ijedtséget próbálja tompítani. A csattanó aztán helyretesz mindent: minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé parázunk az élettől.

A sokféle alkotói látásmódú animáció után élményekkel feltöltve léptünk ki az Urániából. Remélhetőleg jövőre jön a nyolcadik Animascope, és nem kell a megint két évet várnunk, hogy nagyvásznon láthassuk a METU legjobbjait.

Címlapkép: Kardos Eszter: Már nem félek