Hetedszerre szervezte meg az egyetem az Animascope-ot, melyen a legfrissebb és legkiemelkedőbb animációkat láthatta a közönség nagyvásznon az alap- és mesterszakos diákok munkái közül. A korábbi teltházas Átrium- és Puskin-vetítések után a szervezők az Uránia hatalmas nagytermébe tették az eseményt, hogy senkit se kelljen elküldeni a teltház miatt. Meg is telt a 400 fős terem, melynek közönségét Kiss Melinda szakvezető köszöntötte egy rövid, de lelkes beszéddel. Az esten 13 kisfilmet láttunk, melyek közül kiválasztottuk az öt kedvencünket, ezeket érdemes lesz elcsípni a jövőben.
Horesnyi Máté a kortárs magyar animáció egyik legegyedibb alkotója, és még csak 25 éves. Alapszakos diplomafilmje a világ egyik leghosszabb filmcímét kiérdemlő Jacques ámokfutása, avagy mikor veszítjük el bizalmunkat önmagunkkal szemben?, melyben minden rá jellemző stílusjegy felfedezhető: a fekete-fehér látványvilág, a klasszikus francia képregényeket megidéző grafikai stílus, a kerekded fejű, böszme figurák, az abszurd helyzetek, a néző pedig a saját asszociációit teheti hozzá a különböző, első látásra összefüggéstelennek tűnő jelenetekhez.
Horesnyi Máté: A kisebbik rossz
Mesterszakos diplomafilmjében a tragikusan fiatalon elhunyt Hazai Attila novelláit adaptálta, akinek írásait nem először filmesítik meg (Rám csaj még nem volt ilyen hatással (1994), Cukorkékség (1999)). A kisebbik rosszban is sorjáznak a furcsa jelenetek, amik a maguk kelet-európai kisszerűségében mégis ismerősnek tűnnek. Egy boldogtalan buszsofőr gondolatai, a kávé cukorral vagy anélküli fogyasztásának életbevágó kérdése, a pszeudofilozofikus vágyaktól leeső fej, szerelemről áhítozó büfés néni. Groteszken fájó ismerősségüket azonban megannyi képi geg oldja fel: a rendező nemcsak a szereplők keretbe szorításával vagy kafkai átváltozásával kísérletezik, most először használt stop-motion, hagyományos kézirajz, valamint 3D-re emlékeztető szekvenciákat.
A hazai filmipar nem bővelkedik horrorban, animációs vonalon a Gorgon kísértetháza juthat eszünkbe pár évvel ezelőttről, a MOME műhelyéből. Csánki Zsófi már korábban is kekeckedett a halállal a Danse Macabre című kisfilmjében, a Calliopéban pedig mintha csak a pokol egyik bugyrát látnánk megelevenedni, méghozzá egy olyat, ahol a BDSM szerelmesei sínylődnek. A Calliopéban már a 2D és a stop-motion keverésével feszültséget teremt, az egyszerre bizarr és vonzó, titokzatos helyet pedig a mélabús főhőssel együtt fedezzük fel. Befőttes üvegekben tartósított testrészek, egy kitömött lófejjel smároló alak, Roman Polański Iszonyatát megidéző helyek, a bőréből kivetkőző, vagyis inkább kitáncoló nő. A fantáziánkat izgató elemek, amiktől ugyanúgy nem tudunk szabadulni, mint a főhős.
Csánki Zsófi: Calliope
Talán a frusztrációját adta így ki Csánki Zsófi, talán a perverz fantáziáját elégítette ki, alkotásának nyugtalanító hangneme viszont hasonló Lantos Júlia Inkognitó című filmjéhez, csak ettől nem lesznek rémálmaink. Egy magányos nő a nagyvárosban, akit otthonában körülvesznek a növények, az utcán viszont csupa hasznavehetetlen tárgyba és nemtörődöm emberbe botlik, akik csak magukkal vannak elfoglalva. Kellemetlennek tűnő alakok, akiktől nem csoda, hogy paranoia alakul ki a főhősben. A robotszerűen működő világból az egyetlen menedéket otthona biztonsága és szeretett növényei jelenti, amit a külvilág alakjai kezdenek veszélyeztetni. Hogyan ne vigyük haza a munkát? Hogyan zárjuk ki az otthont jelentő környezetünkből a baljós külvilágot? Érdemes-e küzdeni a körülöttünk lévőkért? Megérdemlik-e az emberek az odafigyelést? Megannyi kérdés, ami nemcsak Lantos Júliát foglalkoztatja, hanem kortársait is.
Lantos Júlia: Inkognitó
Muresán Gabriella a számos fiatalt érintő önértékelési problémákat emelte ki. A vízfesték stílusú Sok című filmjének főhőse vonaton utazik, a rászakadt időt pedig jobb híján gondolkodással tölti. A semmittevés örvényszerű tud lenni, főleg ha magányos és problémákkal terhelt az ember. A fiatal nő a színházon való elmélkedés után hamar az önmarcangolás közepén találja magát. Miért szeretünk magunkba borulni és ostorozni önmagunkat? Miért bántjuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy semmik vagyunk, ha már a külvilág zajából ezt halljuk meg a leginkább? A rendező nem válaszokat keres, csupán bemutat egy állapotot, amiben mind voltunk: hiába merülünk el az utazás közbeni merengésben és negatív gondolatainkban, a világ nem áll meg, mi is folytatjuk utunkat a tömegben.
Muresán Gabriella: Sok
Hasonló kérdéskörrel foglalkozik Kardos Eszter is a beszédes című Már nem félek kisfilmjében. Az alig négyperces dokuanimációban emberek avatnak be félelmeikbe, amik mindenki számára ismerősek lehetnek: terveink sikertelensége, a párunk vagy a látásunk elvesztése, a tömegtől való iszony, mit gondolnak rólunk mások, a kígyók, pókok és a vírusoktól való halálfélelem, mihez kezdünk az egyetem után, az egészségünk féltése, vagy éppen a Buddha matricás Ladáktól való rettegés. A különböző reális és irreális félelmek felsorolása közben kellemes, lazac színű háttér előtt látjuk vonalszerű egyszerűségben megelevenedni a szorongásokat, amivel a rendező talán az ijedtséget próbálja tompítani. A csattanó aztán helyretesz mindent: minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé parázunk az élettől.
A sokféle alkotói látásmódú animáció után élményekkel feltöltve léptünk ki az Urániából. Remélhetőleg jövőre jön a nyolcadik Animascope, és nem kell a megint két évet várnunk, hogy nagyvásznon láthassuk a METU legjobbjait.
