Két éve, hogy elhunyt Kállay Ilona színművésznő.
Meg akartak emlékezni róla...
Naponta számtalanszor megtörténik, hogy bejátsszák, montírozzák x-et vagy y-t kegyeleti vagy egyéb okokból és a néző pontosan érzi, hogy az illetőnek nagyon nem tetszenék az adott „szövegösszefüggés”, s ha élne, intenzíven tiltakozna is. Például: Maár Gyula kamerája előtt Pilinszky János több mint egy órán át remekelt (annó), verseit mondta, poétikáját analizálta, rávilágított ars poeticájára s csak az elmúlt néhány évben ezt a figyelemreméltó opust többször ismételték meg, csonkolva, kiegészítve, egyszer pedig ajándékképpen -- érintetlenül. Alighanem akadt az M1-ben egy ép érzékű televíziós.

Most mit láttunk az RTL-ben? Két éve, hogy elhunyt Kállay Ilona színművésznő. Meg akartak emlékezni róla. A szándék dicséretes. Bejátszhatták volna valamelyik emlékezetes tévés szerepét, horribile dictu: filmjét! Készíthettek volna egy doku-összeállítást – ennyire nem telt nekik. Telt nekik viszont egy posztumusz vendégszereplésre – ahol Kállay Ica még nagyon is eleven volt, örök szerelme, Kautzky Jóska kézcsókkal illette. Tudván, hogy művésznő már nincs köztünk, ez az élettelinek ígért vidám jelenet leginkább morbid volt. Ugyanígy, szemrebbenés nélkül ismételték vígra, bohócosra Tábori Nórát, akit közönsége könnyei közepette már az adás előtt temettek anyaföldbe s most se tudtuk: sírjunk-e vagy nevessünk? A probléma nem ott rejtőzik, hogy ne akarjanak a tévések emlékezni, visszaidézni, hanem a kazetták kezelési módját kellene rendesen megtanulni az alkalomhoz illő narrációval.

A Bartók évforduló kapcsán kiviláglott, milyen széles is a nézőpontok, érdekeltségek skálája
A Bartók évforduló kapcsán kiviláglott, milyen széles is a nézőpontok, érdekeltségek skálája. Köznapi nyelven: a zenészek marakodtak. Látni se, hallgatni se volt jó. Egymás autentikus stílusát is firtatták. No de mit műveltek? Vitaműsort követően (M1) kezdték bejátszani Bartók kétzongorás opuszát özvegye, Pásztory Ditta s egyik barátnője előadásában. Erre a produkcióra senki se mondhatta volna, hogy „nem autentikus”. Az adásvezető kapta magát s mintegy öt perc múlva lekeverte az egészet. Tudtunkra adta, hogy a további műsoridő már másra van lefoglalva? Vagy ösztönszerűen cselekedtek? Az ő ünnepi idejükből ennyire telt? Gyanították, hogy a hazai néző voltaképpen nem kedveli Bartók zenéjét? – s oda se hederít az egészre? 

Ha meggondoljuk: védettnek csupán a rögzített idejű sportmeccseket nyilváníthatjuk, még negyven évre visszamenőleg is, Szepesi hangja lehet kásás, torz, az egykori Vasas, például, örök második a legnagyobb menők mögött, föltéve, hogy az anyag ügyesen lapult valamelyik archívum mélyén, komoly esélye van a teljes hossziglan tartó leadásra. 56’ és a melbourne-i olimpia szoros, drámai összefüggése kapcsán így láthattuk épen a magyar–szovjet vízilabda meccset, az akkori nagy játékosok sorsfordító döntéseit s rengeteg redundáns (érdektelen) betét-felvételt, amelynek hangulati értéke volna, a sportőrültek számára. 

Kíváncsi volnék, hogy viszonyulnak a néző-milliók a kiöregedett pop-sztárok muzeális megjelenítéséhez? Tetszik a fiataloknak ez a sok ráncos, felvarrt ábrázatú, kopott hangú, ám fölöttébb agresszív fenomén? Vagy valóban, egyfajta konzervhatásnak engedve csápolnak nekik? És eleve avítt számaiknak?  Ez egy ilyen korszak? Mint a mumifikált egyiptomiaké volt? A művelődéstörténet „tényeivel” nem lehet, nem érdemes vitatkozni. Állítólag a digitális televíziózás a maga nagyfokú szabadságával egy csapásra hozza majd a megoldást: mindenki szabadon választ, szabadon archivál, szabadon felejt. Akkor majd lesz „nemulass”!