Ki voltam én, Kádár János?

Végig Kádár János van a fókuszban, ő a téma, minden hibájával és minden „erényével” együtt

Többek között az előbbihez hasonló mondatok (tényállítások) után látjuk visszaigazoltnak annak szükségességét, hogy ezen dokumentumfilm megszületett. Üdvözölendő, hogy a rendező a kádári személyiségstruktúrát és terhét sem tartalmilag, sem képileg nem relativizálta „a legvidámabb barakk” festői jeleneteivel. Végig Kádár János van a fókuszban, ő a téma, minden hibájával és minden „erényével” együtt. Muszatics dokumentumfilmje ugyan nem mond igazán újat, de nem is unalmas. Tényekkel, nem feltételezésekkel, hiteles megszólalókkal, nem pedig a történetírást és az ideologizálást egymással felcserélő történészekkel vagy éppen Moldova György Kádár-képet magukénak valló „hétköznapi emberekkel” dolgozik. Berecz János is csak annyit beszél, amennyi még belefér egy tárgyilagos filmbe az egykori Agitációs és Propaganda Bizottság elnökétől és az Ellenforradalom tollal és fegyverrel szerzőjétől.

A film végül is válaszol a címben feltett kérdésre: többé-kevésbé megtudhatjuk, ki volt Kádár János, a politikus. Nyilvánvaló, hogy a dokumentumfilmet számos kritika éri – ahogy érte is –, egyes periódusokat valóban elnagyoltan tárgyal, de mentségére legyen mondva a kádári monstrum és benne névadójának politikai csiki-csuki döntéseinek megismerése és megértése (ez utóbbi még nehezebb feladat egy „külső” szemlélő számára) nem férhet bele hetvenpercnyi dokumentumfilmbe.
 
Kádár ürügyén szinte ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint Aczél György (és további kommunisták) kapcsán, akivel számos hasonlóságot mutatnak: hogyan lehet kommunistának maradni abban a helyzetben, amikor kommunisták küldenek a börtönbe; amikor tudja az ember, hogy a személyi kultusznak semmi köze Karl Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című alapművéhez (a „szakállas” teoretikus ebben értekezik többek között a kommunizmusról is mint ideális „berendezkedésről”); hogyan lehet koncepciós perekben az asszisztálás, majd azokban áldozattá válás után újra a kommunista hipotézisben gondolkodni? Nem lehet elég érv az, amit Alain Badiou francia filozófus így fogalmaz meg – magyarul a Fordulat 5. számában: „Hogy Kant nyelvén szóljunk, a kommunizmus egy eszme, melynek irányadó szerepe van, és nem egy program”, továbbá „a kommunizmus horizontja nélkül, ezen eszme nélkül semmi olyan történelmi vagy politikai esemény nem létezne a jövőben, mely számot tarthatna a filozófus érdeklődésére.”

Kádár és Aczél egyaránt tizenévesen ismerkedtek meg a kommunista, illetve szociáldemokrata mozgalommal, számukra az itthoni világ épp úgy a „tökéletes bűnösség korszaka” volt, mint Lukács Györgynek, aki e kifejezést gyakran használta az I. világháborúval összeomló polgári világra. A dokumentumfilmben Miszlivetz Ferenc tűpontosan írja körül mit jelentett akkoriban a kommunista projekt, mit jelentett azon identitás, amelyet az illegalitás öltött fel az emberre. Ennek mentén érthető meg ezen történet. Kádár és Aczél: egyikük sem volt moszkovita, és mindketten előtérbe, majd börtönbe kerültek a Rajk-per egyik mellékperében. Mégis úgy jöttek onnan ki, mintha be sem mentek volna, avagy ahogy a kommunista „etika” diktálja: „Right, or wrong: my party – ha rossz, ha jó, ez az én pártom. Tudom, hogy az embernek nem lehet igaza a Párt ellenében (…), hiszen a történelem (a Párton kívül) nem nyitott utat az igazság megvalósítására” (Lev Trockij). Csakis efelől a sajátos és bürokratikus etika felől érthető meg Kádár politikai szerepvállalása és számos erkölcsileg megkérdőjelezhető lépése.

"Némely esetben az 'emberi' Kádár Jánosnak kellett volna a döntéseket meghozni a politikus Kádár helyett"

Ebben állt a sztálinizmus, és ebben állt a posztsztálinizmus tragédiája is. Működtetői nem tudtak szakítani ezzel az etikával, nem tudtak nemet mondani a kommunista erkölcsre. Már rég nem marxisták voltak, hanem kommunisták, téveszméik és redukált erkölcsük bábfigurái.

Ebből a szempontból találó, hogy Muszatics az egyes gondolatsíkok és időben való előrehaladás közben Kádár, 1989 májusában, a Központi Bizottság ülésén elmondott beszédét játssza be. Amikor is az egykori főtitkár mondani akart valamit, amikor is beszélni akart Nagy Imréről, amikor életében talán utoljára szembesült azzal, hogy némely esetben az „emberi” Kádár Jánosnak kellett volna a döntéseket meghozni a politikus Kádár helyett. De határszituációkban a kommunisták mindig rosszul döntöttek a világtörténelem során. Az említett beszédet évekkel ezelőtt már filmre vitte Sólyom András és Kornis Mihály, amelyből Kornis ellentmondást nem tűrően bontja ki a hétköznapi kádárizmus erkölcsi relativizmusát. Hiszen „a kádárizmus azt jelenti, hogy bármi, ami hivatalosan történik, az egyfelől merev arccal végignézendő, másfelől egy pillanatig sem komolyan veendő” (Kornis Mihály). Erről azonban nem szól Muszatics dokumentumfilmje.

Ezzel tulajdonképpen a szembenézés, a múlt újrateremtése, illetve konstruálása marad el. De hát a Kádár mégiscsak egy politikusi életrajzi film. Ennek szándékával készült, és küldetését teljesíti is. Egy, a dokumentumfilmben is elhangzó Kádár „bölcsességgel” élve: „Az emberi természet olyan, hogy az ember nem képes megítélni cselekedetét, tetteit. Ez mások dolga.” Innentől tehát a nézőkön a sor.