Árnival nem történik semmi rendkívüli, de nem ül ki soha mosoly az arcára. A napjait egy olyan helyen tölti, amely lehetne akár csillogó, kihívásokkal teli és izgalmas is, de a cirkusz, ahol dolgozik, lepusztult és fáradt. Árni a szó minden értelmében kívülálló. Egy peremen élő társulathoz tartozik, melynek tagjai családtagok, de ő nem tartozik hozzájuk. Melegként pedig egy olyan világban próbál boldogulni, ahol a hozzá hasonló embereknek sem szerelmi, sem szexuális élete nem lehet. Az állatok, akikkel dolgozik, jelenthetnének valódi társaságot, kihívást és jövőképet, de ők is csak egy-egy pillanatra nyújtanak kapcsolódást. Árni mindig egyedül van.
Az éj leple alatt érkezik meg egy tisztásra a film középpontjában álló Fantasztikus Stefán Cirkusz, hogy megkezdjék a történet gerincét alkotó, hétköznapi munkálataikat. Sátorépítés, állatgondozás, etetés, gyakorlás, kukoricapattogtatás, fotózás, elszámolás. A szórakoztatóipari tematika az Árniban nem az egyre korszerűbb, állatbarátabb és fenntarthatóbb cirkuszi világot tárja fel, hanem annak épp az ellenpólusát, az olcsó, útszéli sátrakét, ahol épp csak annyi műanyag széket pakolnak ki, ahány néző megérkezik, és igyekeznek a befutó érdeklődőket minél jobban lehúzni. Ahol a folyton cserélődő állatok képeit csak átragasztják a cirkusz útszéli, ezeréves, piszkos plakátjain – az utak mentén, ahol egyébként sem jár senki.
A cirkuszt működtető családnak persze nincs választása, nem értenek máshoz és nem is tudnak másképp élni, pedig az egyre gyengébb színvonalú műsor, az egyre rosszabb állapotban lévő állatok már nem biztosítják a megélhetésüket. Ahogyan a feszültségektől terhelt, primitív család tagjairól, úgy Árni múltjáról és jövőjéről sem árul el sokat a film, és talán éppen ez kell ahhoz, hogy kiteljesedjen az az érzésünk, ebben a világban minden mozdulatlan, kilátástalan, értelmetlen. A közeg nem eredője és nem következménye Árni boldogtalanságának, de a kettő elválaszthatatlan egymástól.
Az már Vermes Dorka legutóbbi kisfilmjéből, az Alba Vulvából is kiderült, nagyszerű érzéke van a különös, zárt helyzetekhez, amelyek a film középpontjában lévő érzelmi vívódásra jól rezonálnak. Az Árnihoz is egy bizarr világot választott kiindulópontnak, melynek az ott lévő – dolgozó –, valamint a környéken megforduló állatok a legérdekesebb elemei. Árni hétköznapjai a cirkusz tagjainak kiszolgálásával telnek, és a hatalmas hüllők, koszos kis kutyák iránt ugyan táplál empátiát, a sorsuk alakulásába nincsen beleszólása.
Hiába beszéli az állatok nyelvét, a hatalmas, szabadon ólálkodó falubeli kutyával már nem ért szót, fenyegetően hat rá. Mindenki megközelíthetetlen Árni körül, ő maga is az, a cirkusz gyönyörű óriáskígyója, félelmet keltő testével, fényességével, ragyogásával mégis kitűnik ebből a kopár és romlott közegből. Árni pálinkán tengődő, végnapjait élő kollégája kincsként fogja a kezébe levedlett bőrét, Árnira pedig szinte hipnotikus erővel hat, mert vészjósló jelenlétén keresztül a megváltást ígéri neki. Furcsa, hátborzongató lények népesítik be Vermes filmjét, és ők azok, akik egy-egy pillanatra képesek kizökkenteni ennek a szomorú világnak a lakóit.
Az Alba Vulva androgün, zárkózott, mégis érzelmekkel teli karakteréből, Edinából következik Árni félénk, érzékeny figurája, akit kifejezetten az őt alakító Turi Péterre írt a rendező. Árni törékenysége és reménytelensége valóban arcot ad a film negatív víziójának, ám szemben azzal, amit a cím állít, Vermes filmjének legfontosabb szereplője mégsem ő, hanem a sivár, reménytelen közeg. Ezt az összetéveszthetetlenül kelet-európai, földrajzilag mégsem körvonalazható falut, annak anyagi és lelki nyomorban élő lakóit képviseli Árni és a lecsúszott társulat, elöregedett kellékeikkel és elhanyagolt állataikkal. Ez a világ a filmben koproducerként közreműködő Tarr Béláéval rokon – a kocsmai jelenetek talán közvetlenül is inspirálódtak abból –, és a mögötte rejlő világnézet is felidézi azt.
Vermes magabiztos léptekkel tart afelé, hogy megtalálja saját világát, és ezen az úton fontos lépés ez a pályaindító munka. Az Árni nem kiforrott debütfilm, de minden bizonytalansága ellenére átjön belőle egy markáns hangulat és világkép, amit érdemes lesz továbbgondolni.
Az Árnit a velencei filmfesztivál pályakezdő filmeseknek szóló képzési- és produkciós workshopján, a Biennale College Cinema nemzetközi programjában fejlesztették és gyártották. Szeptember 2-án, a Sala Giardinóban mutatták be a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon.
