Wang Bing a kortárs kínai film és a kritikai emlékezetpolitika egyik legfontosabb alakítója. Egy olyan rendezői szerepet vállal magára Kínában, mint Ozu Jaszudzsiró Japánban, John Ford az Egyesült Államokban vagy Rainer Werner Fassbinder Németországban. Egy-egy ország történelmének az elbeszélői, akik azokról az életformákról és konfliktusokról készítenek filmet, amelyek a legjobban kifejezik az adott társadalom állapotát.
Wang Bing dokumentumfilmjeiben a kínai államhatalom kizsákmányoltjai és kitaszítottjai, parasztok (Three Sisters), gyári munkások (Tie Xi Qu: West of the Tracks) és mentális betegek (’Til Madness Do Us Part) hétköznapjait mutatja be, miközben a társadalom saját múltjával való viszonyát is témájává teszi, például rögzíti a kínai átnevelőtáborok túlélőinek beszámolóit (Dead Souls) vagy fikciós filmben szembesít a maoista hatalomátvétel első éveinek kegyetlenségeivel (Brutality Factory). Legújabb filmjének a címe: Ifjúság (tavasz). Wang most Kína jövőjéről fogalmaz meg állítást.
A Sanghajtól egy órára fekvő Zhili a belföldi gyerekruha-gyártás egyik fontos központja. A környék az épületek és az utca állapota alapján nyomortelep benyomását kelti, a hosszan elnyúló házsorok struktúrája egykori nyaralóövezetre emlékeztet. A film zömmel a Boldogság úton játszódik – az elnevezés iróniája kezdetben zavart keltő, a város megismerésével töltött három és fél óra után sokkoló. Az utcára néző folyosókon sorakozó egyenlakások valójában olyan betonfakkok, amelyeket aszerint, hogy ágyakat vagy munkagépeket tesznek bele, hálószobának vagy műhelynek neveznek.
Zhili textilipara az üzemek területi egysége és a műhelyek együttesének hatalmas kiterjedése ellenére nem egy központilag irányított gyár. Körülbelül 20.000 műhelyből áll, melyek évente az ország különböző pontjairól – jellemzően Anhuiból és Yunnanból – érkező, mintegy 300.000 vendégmunkást dolgoztatnak. A Youth létrejötte többek között pont ezeknek a speciális feltételeknek köszönhető, hiszen egy központilag ellenőrzött gyárban a stáb nem kaphatott volna engedélyt a forgatásra. Így Wang öt éven keresztül, 2014 és 2019 között forgathatott 2600 órányi anyagot különböző műhelyekben. Minden helyszínen más szereplőket követett, a felvett anyagot pedig epizódokba rendezte.
A műhelyek egyszerre privát és közösségi, zavaros hierarchiájú terek, így a munkások egyéni problémáinak megvitatásakor fel sem merül az elvonulás lehetősége. Amikor az egyik fiatal pár a gyerekvállalás kérdésében szembekerül a családjukkal, a főnökük meglepő természetességgel, joviális nagybácsiként veti oda: „Az abortusz olyan, mintha megharapott volna egy kutya, te meg visszaharapsz!” Az elnyomásnak ez a baráti hangvételbe bújtatott formája határozza meg a műhelyekben a főnökök és a munkások viszonyát. A vezetők úgy lépnek föl, mintha a piaci viszonyok változása egyenlően sújtaná őket és beosztottjaikat, mintha sorstársakként lennének a gazdasági helyzet elszenvedői.
Természetesen a valóság ettől távol áll: amellett, hogy a munkások rettenetes körülmények között kénytelenek dolgozni, a fizetésüket darabszámra kapják az elkészített ruhák után, de a főnökeik az egyes árucikkek utáni bérezést csak a ciklus végén, hat havonta hozzák nyilvánosságra. A munkások egy epizódban megpróbálnak összefogni és közösen kiállni a főnökük ellen, de a fent idézett hangütés ezt is megnehezíti.
Nincsenek kőbe vésett szabályok, az üzletet nem bankokon vagy bürokratikus rendszereken keresztül bonyolítják, a szerveződés sokkal ősibb formái dominálják Zhilit. Ahogy a rendező fogalmaz, a műhelyek fenntartása „bizalmon és hírnéven alapul.” Wang kamerájának fókuszában mégsem a társadalomszervezés áll, és bár alapos megfigyelései felidézhetik bennünk Frederick Wiseman munkáit, nem vázolja föl a különös szociológiájú hely működését. A struktúrák helyett az azokat mozgató erő érdekli: a fiatalság.
Zhilit a tinédzserek uralják. Nemcsak azért, mert az idősebbek kevésbé hatékonyak ebben az összpontosítást, finom mozdulatokat és gyorsaságot igénylő munkában, hanem mert nekik marad energiájuk a munkán kívüli élet megélésére akkor is, amikor a munkaidő reggel nyolctól éjjel tizenegy óráig tart. A varrógép mellett vallják meg egymásnak az érzéseiket, ha egyedül vannak, a háttérben tomboló popdalokat dúdolják vágyról, szerelemről, házasságról, vagy felpattannak a munka mellől, hogy néhány percig incselkedjenek, visongjanak, verekedjenek egymással.
Most először találkoznak a felnőtt léttel, amit gyakran egyfajta szabadságként azonosítanak a körülmények ellenére is. „Az iskolában soha nem volt szabad dohányozni. Itt senkit sem érdekel – amíg fizetsz!” – mondja egy gyerekarcú fiú. Mégis mintha egy iskola tantermeiben vagy kollégiumában járnánk, a fiatalok a szünetben rosszalkodó vagy a villanyoltás után hangoskodó gyerekeknek tűnnek. Nem véletlen, hogy amikor Wang egy interjúban arról beszél, hogy ezt a munkát jellemzően július és február között, szezonálisan végzik, úgy fogalmaz, „annyi, mint két szemeszter egy iskolai évből.” A fiatalság ebben a párhuzamban egyszerre jelent egy tragikus generációs perspektívát és kivételes fizikai állapotot, amelyben a túlélés mellett másra is maradhat idő és kedv.
A viszonylagos szabadságot a kamera különleges pozícióból rögzíti. Nem rejtőzik el és észrevétlenné sem válik – a szűkös, zsúfolt terekben nem is tudna –, de a szereplők csak ritkán reagálnak rá. Néma cinkostárssá, néhány helyzetben bizalmassá válik, ennek ellenére sosem avatkozik be az eseményekbe, a jelenléte látszólag nem provokál ki változásokat az események alakulásában. Wang nem készít látványos képeket, csak fokozatosan engedi bekúszni a képekre a nyomort, nem esztétizálja a különleges épületegyüttest, ahogy a fiatalságot sem idealizálja. Helyzetük kietlen és reménytelen, a jövőjükről szőtt álmok az eredménytelen alkudozás és az idősebbek helyzetének ismeretében pedig teljesen életszerűtlenek.
Az Ifjúság (tavasz) egy trilógia első darabja, de a film utolsó jeleneteiből egyébként is sejthetjük: Wang Bing még nem ért a fiatalságról fogalmazott állítása végére, épp csak lefektette az alapokat.
A film november 26-án, vasárnap látható a Corvin moziban.
