Az eltűnt idő nyomában
Dr. Kincses Előd, vásárhelyi ügyvédet, kisiklott politikust az a kitüntetés (vagy inkább: áldás és átok) érte, hogy lánya dokumentumfilmet forgatott róla. Kiváltképp azonban: a donquijotizmusról. A múltban, és az eszméinek, elveinek élő emberről. Aki nem felejt, nem bocsát.

A minden politikai ügyet bátran elvállaló Kincses Előd 1989-ben hívta föl magára a figyelmet, Tőkés László védőjeként. A Ceausescu-rezsim bukását követően éljenző tömeg kísérte a városházára. 1990-ben – a március 19.-i, magyarverésbe torkolló, vásárhelyi véres forradalmat követően – Magyarországra szökött. Hat év múlva tért vissza Marosvásárhelyre, a családjához. A strasbourg-i bírósági eljárás kiderítette: hivatalosan sosem emeltek a férfi ellen vádat. Hiábavaló volt az emigráció.

Kincses Előd a forradalom idején a megyei ideiglenes egységtanács alelnöke. Lemondatták. Volt az RMDSZ Maros megyei elnöke, a Magyarok Világszövetségének főtitkára – hivatalaiból menesztették. Ötször jelöltette magát a parlamentbe – jelölését négyszer megvétózták. Ötödik – sikertelen – kísérlete után, 2004-ben, beperelte a román államot a választási törvény alkotmányellenes tiltása miatt. (Kettős állampolgárságú személy nem indulhat a választásokon.) 1 lej erkölcsi kártérítést követelt. A hétköznapi nacionalizmustól irtózó, mérsékelt Kincses a politikai maraton műfajában sikertelenségre ítéltetett. Rövidtávú síkfutóként azonban ifjúkorában Balkán bajnok lett – és sérülten aranyat nyert. Romániának.

Kincses Réka – a német ZDF és a 3SAT televízió számára készített -- munkája két idősíkon fut: 1989 végétől a 2004-es választásokig, majd az azt követő időszakban. A direktor-forgatókönyvíró-narrátor a berlini filmfőiskola hallgatójaként tett látogatást hazájában. Föltette azokat a kérdéseket, amelyeket apja több mint egy évtizeden át nem akart, vagy nem mert nekiszegezni hajdani, vásárhelyi barátainak, elvtársainak, harcostársainak. Akiket ma – feleségével -- árulónak, konjunktúralovagnak, ügynöknek, besúgónak, jellemgyenge parvenünek nevez. Ők: Frunda György, szenátor; Kelemen Attila, parlamenti képviselő; Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke; Szepessy László, Markó kabinetfőnöke, és Takács Csaba ügyvezető elnök. Nevezettek– a román tábornokok, ezredesek mellett – mind megszólalnak a filmben. (A doku jelentős botrányt keltett az RMDSZ köreiben is.)

„Engem szeress, ne az anyád!”
Kincses Réka munkája azonban nem (csak) szubjektív politikai, (magán)történelmi dokumentumfilm. „A filmet személyes és kollektív ördögűzésnek szántam.” – vallja a direktor. 

Németországban megalkottak egy lefordíthatatlan kifejezést a múlttal (leginkább a II. világháborús bűnökkel) történő szembenézésre. Ez a szó a vergangheitsbewältigung. Olyan folyamatot, egyszerre privát és kollektív cselekvést jelöl, amely hazánkban – és Romániában – mind a mai napig nem következett be. S a közeljövőben nincs is rá esély.

Személyes és kollektív ördögűzés
Kincses Réka majd’ másfél órás alkotása egy kíméletlen pszichológiai társasjátékba vonja be nézőjét – ahol radikálisak a szabályok, és nincs lehetőség a csalásra. Kincses beviszi az otthonába a kamerát, és megkérdezi mindazt, amiről eddig mindenki hallgatott. A rendező húga, Imola elmeséli, apja búcsú nélkül hagyta magára; a magányával, félelmével, kétségbeesésével senki sem foglalkozott. A toxikológus anya (valóságos amazon) kertelés nélkül közli: azért nem követte férjét az emigrációba, mert a munkája, és a kivívott státusza fontosabb volt. Egyébként meggyőződése, férje boldog ember.  Így például - vele ellentétben - nyugodtan alszik, ráadásul a mártíromság számára egyenértékű a sikerrel. Az asszonytól származik legkedvesebb anekdotám is. Kincses Előd szökése után beállított egy francia filmes stáb a vásárhelyi házba. Elmondták, Solitude (A magány) címmel forgatnának filmet, és úgy képzelik, az asszony alakítja majd a bánatos özvegyet. A feleség nem játszott. Részint azért, mert – ahogy karcosan fogalmazott -- nem volt olyan nagyon elkeseredve. (A szenvedélyes anya rendkívüli monológjai kapcsán kell megjegyeznem: az Anna Karenina szerzője Tolsztoj, és nem Dosztojevszkij. Megrendítene, ha a politikai-történelmi kijelentések hasonló helyesbítésre szorulnának.)

Kincses Réka filmje nagyszerű és katartikus alkotás. Ragyogó a dramaturgiája, kitűnő a vágás, az operatőri munka és a narráció. Remekül illeszkednek a műbe az archív felvételek, az okos interjúk, és a családi fotók. Bámulatba ejtő a Kincses-família természetes létezése a kamera jelenlétében.

Engem mégis Kincses Réka alkotói, emberi attitűdje érintett meg. Mert hogy ez az önfeltáró, gyakran kegyetlen, terapikus hatású munka minden pillanatában arról beszél: a szeretet nem egymás hamis-hazug illúzióinak ápolgatása, megerősítése.

Kincses fölszabadító filmjében elhangzik egy pajzán nóta, melyre a család vad csűrdöngölésbe fog: „Engem szeress, ne az anyád!” Kincses Elemér megnyugodhat: nincs oka arra, hogy ilyesmit kérjen számon a leányán – akár prózában, akár dalban.