Közönségszavazás Udinében

Andrew Lau-Alan Mak: Infernal Affairs

Vissza kellett mondaniuk a szervezőknek a SARS vírus túlbecsült veszélye miatt a hongkongi, tajvani és kínai alkotók meghívását, köztük a 2002-ben debütáló első kínai rendezőnőkét is, és az ázsiai nézősereg sem kapott engedélyt arra, hogy résztvegyen a rendezvényen. Az eddig csak szakmai tekintélynek örvendő fesztivál körüli hírverés viszont idén rengeteg érdeklődőt vonzott az észak-olaszországi Theatro Nouvoba.

A nézők szavazatai alapján az első helyezett a hongkongi Infernal Affairs lett. Ezt a nagy költségvetésű, Andy Lau és Tony Leung főszereplésével készült városi thrillert Andrew Lau és Alan Mak rendezte. Decemberben a hongkongi filmek 2002-es gyenge hazai szereplése után az Infernal egyszerre döntötte meg a nézők és a kritikusok kegyeit. Az udinei közönség a kissé erőltetett történetmesélés dacára első osztályú produkciónak értékelte a filmet.

Második helyezett lett a japán Miike Takashi Shangri-la című filmje. Az erőszakos jakuza filmekről ismert Takashitól ez szokatlan elkalandozás a vígjáték felé. (Takashi Udinében vetített másik filmje, a gengsztervilág erkölcsi rendjének tragikus összeomlását bemutató Graveyard of Honor.) A Shangri-la Japán közgazdasági összeomlásának gondolatával játszik el. A főhősök bizarr reprezentánsai a mai Japánnak: a bankcsődöt mondott nyomdász, a hajléktalanok polgármestere és a bestselleríró. Ez utóbbit játszó Sano Shino volt az egyetlen színész, aki Udinébe látogatott. Japánban amúgy a tavalyihoz képest 50%-al csökkent a hazai filmek nézettsége, bár igaz, idén nem volt olyan nagysikerű kasszarobbantó film, mint Miyazaki Hayao Chihiro Szellemországban című animéje.

Lee Jeong-hyang: The Way Home

A harmadik díjat a dél-koreai Lee Jeong-hyang filmje, a The Way Home kapta. Ebben a drámában egy elvált anya a hétéves kisfiát a nyári vakáció idejére a 77 éves süketnéma nagymamájára bízza, hogy egy messzi vidéki városba utazzanak. A történet a nagymama és az unoka összemelegedését örökíti meg. A koreai nagy költségvetésű filmek mellett olyan hollywoodi produkciókat előzött meg nézettségben ez a kis költségvetésű független film, mint a Star Wars 2. – A klónok támadása, vagy a Men in Black 2. Ez nemcsak Lee mukáját dícséri, hanem a koreai filmipar gyengülését is jellemzi. A tavalyi sikeres filmek után ugyanis Dél-Koreában nőttek a sztárgázsik és az egyéb filmes költségek, ezért sok invesztáló lépett ki a filmiparból és így 2002-ben csak kevés nagy költségvetésű alkotás született.

Az udinei fesztiválon a legszínvonalasabb film kétségkívül a zárónap koradélutánján vetített Kim-Ki-duk brutalitását idéző veseszaggató alkotás, a Park Chan-wook Sympathy for Mr Vengeance volt (amit vidám japán kisgyerekek társaságában néztem végig). De egy közönségszavazáson alapuló díjazáson nem rúghat labdába egy nem nézőbarát film. A Sympathy for Mr Vengeance középpontjában Ryu, a süketnéma gyárimunkás áll, aki vesebeteg nővére számára gyűjt egy új vesére valót. Illegális szervkereskedőkhöz fordul, akik nemcsak a pénzét veszik el, de a saját veséjét is kioperálják. Így barátnője tanácsára pénzszerzés céljából elrabolják egy gyáros lányát. Minden rosszra fordul. A tiltakozó elszántság és elkerülhetetlen erőszak magába visszatérő láncot alkot.

Ryu Seung-wan: No Blood No Tears

A fesztivál első feléről már beszámoltunk, a második felében a csúcs a népszerű japán manga-adaptációja, a Ping-pong volt. Ez a Sori Fumihiko rendezte film gimnazista gyerekek ping-pong versenyéről szól némi homoszexualitással megspékelve. Szintén kiemelném a Nakata Hideónak A kör japán rendezőjének új alkotását, egy újabb természetfölötti horrort, a Dark Watert, a kínai elsőfilmes Chen Daming melodramatikus akcióját a Manhole-t,  Sam Leong harmadik filmjét: a hongkongi horror-paródiát A stewardess-t, és Johnnie To újabb akciófilmjét, a hongkongi rendőrségről szóló PGU-t, mely előtt videó üzenetben arra kérte a rendező az udinei nézőket, hogy ne hasonlítgassák az 1999-es filmjéhez,  A misszióhoz, hanem csak élvezzék.

A koreai erőszakos trendből a Sympathy for Mr Vengeance mellett Ryu Seung-wan No Blood No Tears-ét, a nosztalgikus vonalból pedig a King Dong-won Bet on my Discóját említeném. Az előbbi az „erős nők” vonulatba is tartozik, ez egy Guy Ritchie-féle történet két nőről, a koreai Thelma és Louise-ról, az utóbbi pedig a high-techbe hirtelen átlépő Koreát emlékezteti a 80-as évek vidéki diszkó őrületére egy Rómeó és Júlia-történettel.