Steve Oedekerk a hollywoodi mainstream filmipar megbecsült szürke eminenciása. Íróként, producerként és rendezőként egyaránt tevékeny, tisztes anyagi sikereket ért el Jim Carrey-vel (Ace Ventura-sorozat, Bruce Almigthy), Eddie Murphyvel (The Nutty Professor), Robin Williams-szel (Patch Adams). Biztos kezű iparosként kivívta saját anyagi függetlenséget, majd hirtelen feltámadt benne a szakmai büszkeség, és az alkalmazott munkák mellett kompromisszummentes önmegvalósításra, kreatív projektre vágyott. Eleinte hüvelykujjakkal forgatott paródia-rövidfilmeket (Thumb Wars, The Godthumb, Frankenthumb stb.), majd összeszedte bátorságát, és elkészítette első valódi nagyjátékfilmjét, melyet íróként, rendezőként, producerként és főszereplőként jegyez, valamint az utószinkron terén is kizárólagos jogot követelt magának.

A Kung Pow egyszemélyes diadal: saját finanszírozásban, némi baráti segédlettel összeütött high-tech sufnituning projekt, példaértékűen és felülmúlhatatlanul hülye műalkotás, az évek során feltorlódott marhaságok ömlesztve történő kiadása. A víg kedélyű író-rendező-főszereplő sajátos módszert alkalmazott, egyszerre tisztelegve a Shaw Brothers stúdió által fémjelzett klasszikus korszak előtt, s biccentve a modern időknek: a film technikai alapját egy 1976-os Wang Yu film, a Tiger and Crane Fist képezi, melynek eredeti főszereplőjét digitális úton kiretusáltatta, a dialógusokat újraírta, a jeleneteket az új storyline-hoz igazodva felcsereberélte, majd frissen forgatott inzertekkel egészítette ki.

A tőgyéből kilövellő tejjel is pusztító támadásokat intéz

A nagy polihisztor életműösszegző remekét 2002-ben mutatták be, és már az első hétvégén behozta a produkciós költségeket; valószínűleg kétféle embercsoport, az enyhén perverz ínyencek és az agykárosultak jóvoltából válhatott üzleti sikerré. Merthogy el nem lehet képzelni, hogy az ún. normális néző időt és pénzt fecséreljen egy ennyire súlyosan retardált kung-fu blődségre, amely láttán a józan ész feltétel nélkül kapitulál, és erősnek hitt állásait feladva könyörög a szabad elvonulásért.

Steve Oedekerk legnagyobb érdeme, hogy filmjéből csalhatatlan alapossággal irtott ki minden olyan elemet, amelyet a közbeszédben „értelmesnek” szokás nevezni. Filmjének központi figurája a Kiválasztott (kicsire nem adunk: a kínai szülők sarja nyilvánvalóan fehérbőrű), kinek családja a gonosz Fájdalom Mester halálos vaskarmai által hal, ő maga pedig súlyos sérüléseket szenvedve éli túl az összecsapást. A helyzetkomikumot némiképpen fokozza, hogy a sorsdöntő hatású harc a Kiválasztott hat-nyolc hónapos korában zajlik le: tessenek elképzelni, ahogy egy számítógép által mozgatott műanyagcsecsemő gyilkos kung-fu küzdelmet folytat az életére törő gonoszokkal, sőt, furmányos harcművészeti technikával élve, még le is pisili őket. A családját vesztett Kiválasztott a vadonban, állatok közt cseperedik fel, itt fejleszti harcművészeti járatosságát, majd útnak indul, hogy megkeresse szülei gyilkosát, és bosszút álljon. Vándorlásai során harcok sokaságát vívja, majd összetalálkozik a gonosz és rossz (pontosabban: GONOSZ és ROSSZ) Fájdalom Mesterrel, ám nem győzheti le őt, amíg át nem lép a Következő Szintre – ezért a jó (sőt: JÓ) Tang Mester segítségével edzeni kezd, hogy beavatást nyerhessen a legtitkosabb és szó szerint legállatabb harci technikákba. Vajon milyen véget ér a bosszúhadjárat? Sikerül a Kiválasztottnak legyőzni az pángalaktikus Gonosz Tanács földi helytartóját, aki egy sebezhetetlen nagymester?

Kár lenne efelett morfondírozni; miután a történetvezetés magát a rendezőt sem érdekelte, miért aggódna a fenti dilemma miatt az egyszeri néző -- majd csak megoldódik valahogy a galiba. Ellenben a miért és a hogyan kérdésekre fergeteges válaszokat sikerült adni, miként az utószinkron és az eredeti filmhez hozzáragasztott szereplőgárda is lehengerlő hülyeséget mutat. Fájdalom Mester mesze földön rettegett tanítványa, ki a Gonosz Tanács földi helytartójának nyugalmát őrzi, meglepően eredeti figura; olyan karakter, amely soha nem bukkant fel harcművészeti filmekben, mivelhogy ő egy tehén. Megrázó ám, amikor egy számítógép által generált, vérszomjasan bőgő tehén gyilkos kung-fu csatát vív egy grimaszoló emberrel, és nem csupán patáival rúg, farkával pofoz, fejével fejel, de a tőgyéből kilövellő tejjel is pusztító támadásokat intéz a Kiválasztott ellen.

„Mogyoróimat csapom az öklödhöz”

Maga a Kiválasztott bármire képes: egyetlen ujjal akkora lyukat üt az ellenség mellkasába, hogy gondtalanul átjárhatna benne egy nyerges vontató; a csillagokat, a Napot és a Holdat egyszerre rúgja le az égről; kettős nyelvének hatásköre kilométeres távokat hidal át; mezei pockokból és a ruhájából szakított textilcsíkból készít halálos nuncsakut; az ellenfél elsöprő ütéseivel szemben élő mókussal védi magát.

Szívügyi riválisa, Wimp Lo kevéssé értékes harcos: a cincogós tornacipőt viselő figura Tang Mester aljas tréfájának áldozata, merthogy éveken át részesült direkt elrontott harcművészeti képzésben; a flúgos pasas azt hiszi, hogy akkor nyeri meg a bunyót, ha veszít, speciális technikái közé pedig a „fejemet ütöm a talpadhoz”, illetve a „mogyoróimat csapom az öklödhöz” tartozik.

A film nem csupán a bámulatosan idióta karakterekből és a képi gegekből él oly nagylábon, de - amint a teljes utószinkronból is lehet sejteni - egybefüggő, megszakítás nélküli verbális viccfolyamként hömpölyög. Mikor Tang Mester összecsap Fájdalom Mesterrel, utóbbi egyik vaskarmát a JÓ hátába akasztja, és visszarántja őt; a másik vaskarom már lesújtani készül, mikor a kép kimerevedik, és hallhatjuk az üregúr belső gondolatait. „A lehetőségek: A - gyorsan elhajlok balra, kitérek a karom elől, és egy fordulórúgással hátba rúgom; B - az arcomba csap a karom, a földre gurulok és meghalok.”. A rendező oldja a kimerevítést, a vasmarok Tang mester fejére sújt, a kínai vérben fürödve esik össze, majd kileheli lelkét. Kommentár: „Talán mégis az A-változatot kellett volna követnem.”

Hollywood szürke eminenciása filmtörténeti jelentőségű katyvaszt alkotott: fogott egy klasszikus kung-fu filmet, a Csupasz pisztoly sorozatban látott metódus szerint átírta, összerázta Beavis and Butthead debil szellemiségével, nyakon öntötte a fejlett digitális technikával, majd hozzávetett néhány deka illegális stimulánst, és elégedetten hátradőlt – a Kung Pow olyannyira hibbant, hogy méltán válhatott Steve Oedekerk szívügyévé és büszkeségévé.