filmhu: Mintha nem tudnál – vagy nem is akarnál – elszakadni Lali és Lóri figurájától. Mi vonz bennük ennyire?
Lakatos Robi: A már meglévő, az osztrák Nikolaus Geyrhalter Filmproduktion gyártásában készült 25 perces film többek között arra volt jó, hogy felfedezzük a két főszereplőben rejlő lehetőségeket. A film befejezése után az életük továbbírta a forgatókönyvet. Lóri ugyanis kiment Egyiptomba idegenvezetőnek, jóra fordult a sorsa, de honvágya miatt sorra hívta ki a barátait látogatóba. Ebben a sorban természetesen Lalinak is helye van, és ha ez a két figura összekerül, a korábbiak alapján sejthető, hogy érdekes dolgok fognak történni velük…
Ezek után csak le kellett írni azt, ami Lórival Egyiptomban, Lalival pedig Kolozsváron történik, össze kellett gyűjteni közös terveiket (amelyek kimenetele nagyrészt előre látható), majd mindezt dramaturgiai sorrendbe helyezni. Így alakult ki az új forgatókönyv, amely a helyszíneket és a szituációkat foglalja magába, míg a színészi játék improvizatív.
Természetesen itt is lesznek olyan jelenetek, amelyekről a forgatás során kiderül, hogy nem működnek, és olyan, spontánul kialakuló helyzetek is előfordulhatnak, amelyekre a forgatókönyvírás alatt nem is gondoltunk. Forgatás közben tehát el kell vetni a korábbi, használhatatlan elképzeléseket, és a jól sikerült jelenetekhez alkalmazkodva folyamatosan újraírni a könyvet. Ez nagyrészt kronológiai sorrendben való forgatást igényel.
filmhu: Az előző filmhez hasonlóan tehát itt is Laliék valós sorsát jeleníted meg a vásznon, majdhogynem azonos eszközökkel. Mennyiben lesz ez más, „játékfilmesebb” a korábbi Bahrtalo!-nál?
L.R.: Az új film elsősorban a dramaturgiai tudatosságát, az előre eltervezettségét tekintve lesz játékfilmesebb. Mivel a korábbi film szerves része lesz az újnak, a vizuális stílust megtartjuk. Igyekszünk úgy felvenni a jeleneteket, mintha azok dokumentumfilmes stílusban is kivitelezhetők lennének. Például a szereplők belépnek egy térbe – ezt nem vesszük fel kívülről meg belülről is. Sokszor nem mutatjuk meg az egyes jelenetek beteljesedését sem, inkább arra törekszünk, hogy a következő jelenet első képkockájából jöjjön rá a néző: mi történhetett időközben.
„A film erejét a helyzetek váratlansága adja.”
Megpróbáljuk tehát tudatosan felvállalni a szituációs dokumentumfilmes kényszerpályát, ahol a kamera nem tudja előre, hogy mi fog történni. Említettem, hogy a színészi játék improvizatív. Ez ebben a kontextusban azt jelenti, hogy hagyjuk a szereplőket kibontakozni, érdektelen dolgokat is csinálni, nyújtani a jelenetet, mint a rétestésztát, hogy aztán kiválogathassuk a jobb pillanatokat.
filmhu: Ugyanott folytatódik a történet, ahol a korábban elkészült filmben véget ért?
L.R.: Nem, a történet két és fél év elteltével folytatódik, ugyanúgy, ahogy a valóságban is eltelt ennyi idő. A film szerkezete epizodikus, feliratokban közöljük, hogy éppen hol járunk. A jelenetek oly módon követik egymást, hogy miután az egyik jelenet kicseng, rögtön a következő jelenet kellős közepén találjuk magunkat. A néző remélhetőleg hamar rájön, hogy mi történhetett közben, hiszen sok esetben épp ez a felismerés szolgáltatja a film komikumát.
Ez egy neorealista komédia, amelyben nem árt, ha időnként magunkra ismerünk, de nem kell folyamatosan azonosulnunk a szereplőkkel. Ezért aztán a film ereje nem a fő történetben, hanem a helyzetek váratlanságában, és persze a szereplők viselkedésében kell, hogy legyen.
filmhu: Ez az első nagyjátékfilmed. Milyenek az eddigi tapasztalataid?
L.R.: Az út göröngyös, ezért sokszor kerülőutat kell választani. Számomra ez is egy kerülőút volt, amit most már nem bánok, mert közben megszerettem. Indulásnál még nem tudtam, mi van az első kanyar után, de akkor is rá kellett lépnem az útra, mert nem bírok egy helyben állni.
„Az lenne az ideális, ha semmit sem tudnék kihagyni belőle.”
Amikor a szemledíjas Ördögtérgye után nem kaptam meg a lehetőséget, hogy elkészítsem a Kilóg a lóláb című nagyjátékfilmet (aminek tulajdonképpen egy fejezete volt az Ördögtérgye), eléggé lelombozódtam. Most már úgy látom: lehet, hogy akkor egy annyira sajátságos esztétikát igénylő történet tényleg túl nagy falat lett volna számomra. Ezzel együtt ez a szituációs dokumentumfilmezés kerülőút, és remélem, már nem kacskaringózik sokat, mert kezdek rajta elfáradni.
filmhu: Gondolom, a finanszírozás tekintetében sem könnyebb a helyzet.
L.R.: Ugyanilyen kerülőutat jártunk be a finanszírozás szempontjából is. Visszafelé vetítve ez a következőképpen néz ki: ahhoz, hogy a hazai filmes alapból pénzt kapjunk egy ekkora költségvetésű projektre, az egészet játékfilmként kellett kezelni. Ahhoz, hogy idén magyar pénzt kaphassunk, kellett már legyen külföldi tőkénk. Ennek az előteremtésére csak úgy volt esélyünk, hogy dokumentumfilm-tervként kezeltük és megfuttattuk a nemzetközi pitching fórumokon, Jihlavában és Amsterdamban.
Ezeken a fórumokon csak akkor futhattunk sikeres köröket, ha már volt leforgatott anyagunk. Ahhoz, hogy legyen leforgatott anyag, az osztrák cég fel kellett, hogy kérjen az Across the Borders című nemzetközi szkeccsfilm magyar fejezetének a megrendezésére.
Még szerencse, hogy időnként ellibegett a fejem fölött az Inforg Stúdió felderítő léggömbje, amelyből Muhi András lekiáltott, hogy csak bátran, előre, ő ugyanis onnan fentről látni véli, hogy a földút átmegy aszfaltozottba, és talán arra is rátér majd, amelyiken eredetileg el szerettem volna indulni…
filmhu: A mozifilm mellett egy rövidebb, televíziós változat is készül. Mi alapján dől el, hogy mit hagytok ki belőle?
L.R.: Ez majd csak a vágóasztalon fog kiderülni. Ha egy filmből ki lehet hagyni valamit anélkül, hogy az egész sérülne, akkor azt ki is kell hagyni. Ebből a megközelítésből az lenne az ideális, ha semmit sem tudnék kihagyni belőle, vagyis a tévéfilmben egyszerűen korábban lépnénk ki a történetből, mint a mozi-verzióban. Így azok, akik a tévében egy adott pontig látták a történetet, hátha elmennek majd a moziba is.
