Jó húsz éve Bertolucci fedezte fel a mozi számára (Egy nevetséges ember tragédiája), azóta hatvan filmben szerepelt, Mario Monicellivel, Alain Tannerrel, Gabriele Salvatore-val dolgozott együtt. Rendszeresen játszik francia, spanyol, portugál színpadokon és kamerák előtt, elsősorban mégis hazájában ismerik. Legutóbb Nanni Moretti cannes-i nagydíjas A fiú szobája című filmjében láthattuk, amiért hazájában Donatello-díjat kapott. Velencében beszélt John Malkovich a Táncos a házban című mozijáról, amelyben a címszerepet alakítja: egy békés, hétköznapi nő arca mögé rejtőzött fanatikus terroristát.

filmhu: Olasz színésznőként biztosan nem szokott hozzá a szótlan, töprengő, visszafogott rendezőkhöz, mint amilyen Malkovich. Hogyan hangolódott rá az ő kiismerhetetlen személyiségére?

Laura Morante: Ah, mediterrania! A mi vérmérsékletünk - ez az, amit nem várhat el tőle az ember. Eleinte elég elveszettnek éreztem magam. Michele Placidónál például, aki az előző filmemet rendezte (a Kaland, amit szerelemnek hívnak), sokkal jobban értettem, hogy mit érez. Mert kimutatta. Malkovich mellett magányos voltam. Nem tudtam, mire gondol, mit vár el tőlem, elégedett-e a munkámmal, vagy nem. Ettől roppant kényelmetlenül éreztem magam. De hamarosan rájöttem, hogy a maga módján nagyon is odafigyel a színészeire, és rengeteg gyengédséget táplál irántunk. Mindezt az ő diszkrét és komoly stílusában teszi. Még ma is enigma számomra. Kész titok. Nem ismerem igazán. De úgy érzem, benne éppúgy elég vihar dúl, mint másokban. Még akkor is, ha nem sokat mutat belőle. 

filmhu:Büszke volt arra, hogy Önt választotta a Táncos a házban női főszerepére?

L.M.: Büszke? Ezt a szót semmiképpen sem használnám. Tudja, a lányom, ha amerikai filmeket gúnyol, mindig ezt a szót figurázza ki. Ugyanis minden hollywoodi filmben legalább egy apa, vagy egy anya azt mondja a gyermekének: „Büszke vagyok rád…!” Hozzászoktam, hogy sose mondjam azt, büszke vagyok valamire…

filmhu: Azt tudja, miért Önre esett a választás?

L.M.: Fogalmam sincs. Egy kis francia filmfesztiválon találkoztunk, ahol zsűritagok voltunk. Egyik este azt mondta, „kérlek olvasd el ezt”, s kezembe nyomta a forgatókönyvet. Nem is ismert színésznőként. Később megnézett egy kazettát, ami válogatást tartalmazott a szerepeimből. Amikor kiválasztja a főszereplőket, munkája nyolcvan százalékát már el is végezte. Megbízik a színészeiben, szereti, ha a kamera megengedi nekik, hogy szabadon mozogjanak, anélkül, hogy tudnák, kik is ők valójában abban a pillanatban. Így olyan önkéntelen gesztusokat is el tud kapni, amiket a színészek nem feltétlenül szeretnének megmutatni. Nem bírom, ha a filmek túl kiszámítottak, amikor a néző tudja, mi fog következni. Olyannak hatnak, mint egy scientificamente studiato. Egy tudományos értekezés. Teret kell hagyni a meglepetésnek, a váratlannak. Malkovich talán ezért nem magyaráz túl mindent.

L.M.: Mit gondol az Ön által játszott terrorista nőről?

filmhu: Politikai elveinek az áldozata. A vak hit mindig a törékenység jele. Mindenkinek meg kell küzdenie a fanatizmus kísértésével, a saját törékenysége ellen. Erős embereknek nincs szükségük vakbuzgóságra, sem politikai, sem vallási értelemben. Lehetnek politikailag elkötelezett és morális emberek, mégsem válnak fanatikusakká. A fanatizmus veszélyes, mert türelmetlenséghez és erőszakhoz vezet. Habár a felszínen azt az érzést adja, hogy az ember támogat egy ügyet, valójában csak kegyetlenül cselekszik annak érdekében. A fanatizmus semmit sem old meg. Inkább minden probléma ellensége.

filmhu:Képes lenne szeretni egy fanatikust, úgy, ahogy a Táncos a házban főhősei teszik?

L.M.: Azt hiszem, igen. Ha körülnézek, nincs olyan túl sok fanatikus a barátaim között, hogy ki ne állhassam őket. 

filmhu: Részt vesz a közéletben?

L.M.: Politikailag nagyon elkötelezett családból származom. Mégis idegen tőlem, hogy tüntetésekre járjak, manifestokat olvassak, és kiabáljak. Nem tudnék olyan eszme, vagy hit mögé állni, ami olyasmit követel tőlem, ami idegen a lényemtől. Ha meg vagyok győzve, minden egyes pillanatban, csak akkor működik a dolog.

filmhu: Mit gondol Berlusconiról?

L.M.: (Mosolyog) Az élet tele van problémákkal. Ez is egy a sok között… Mit mondhatnék? Tudja, van egy vicc. Egy pasas megkérdezi a haverját: „Úgy gondolod, hogy ez a kormány képviseli az érdekeidet?” Mire a másik így felel: „Sajnos igen.” Őt is megválasztották, ezt nem lehet letagadni. A probléma az, hogy az embereket nem érdekli a politika. Már csak arra a pár órára vesznek részt benne, amikor elmennek szavazni. Másképp nem kerülhetett volna Berlusconi hatalomra.

filmhu: Egykor balerina volt. Hasznosította a testbeszéd iránti érzékenységét vagy az ebben a szakmában elengedhetetlen fegyelmet később, a színészi pályáján?

L.M.: Néha azt mondják nekem, látszik rajtam, hogy táncos voltam. Hét évesen kezdtem balettozni, azzal az érzéssel nőttem fel, hogy a testemen keresztül fejezem ki magam. Könnyebb volt mozdulatokat végeznem, mint szavakkal kifejeznem magam. Ezért amikor színészkedni kezdtem, rettentően szégyellős voltam. A szavak halálra rémítettek. A szégyenlősség furcsa módon közös vonás szinte minden színészben. Azt hiszem, Malkovich megérezte bennem, hogy hihetően nézhetnék ki a filmben táncosként.
 
filmhu: Egy regényben megírt karakterből kellett kiindulnia. Nem köti ilyenkor gúzsba a kezét az eredeti alapanyag?

L.M.: Nézzük meg Fellini filmjeit. A 8 és félnél éreztem először azt, most már tudom, miért létezik a mozi. Azon kevés rendező egyike, akinél azt gondoltam, igen, ehhez már nem kell könyv, vagy regény. Egyszer láttam Fellinit rendezni. Kedvesen elmagyarázta a színészeinek, hogy mit csináljanak, a lehető legapróbb részletig, még azt is, hogyan viseljék magukon a ruhát. Nagyon határozott víziója volt. Nála láttam először, hogy a színészek nem érzéseket illusztrálnak. Nem kell mást tenniük, mint végtelenül precíznek lenni. Az Édes életben például van egy jelenet, amikor Mastroianni felfedezi, hogy a barátja felakasztotta magát. Mastroianni, mint minden színész a világon, kinyitja az ajtót, megáll, és döbbenten néz. Mire Fellini: „Nem, nem, Marcello, nekem erre semmi szükségem.” Milliószor ismételték már, mikor Fellini kibökte, mit akar: „Jól tudom, hogy a fickó ott bent megölte magát, nem kell nekem ezt eljátszanod. Csak nyisd ki azt az átkozott ajtót, és gondolj arra, hogy egy babbal teli tálra meredsz, amit menten fel akarsz falni, jó?” Amikor így megcsinálták a jelenetet, Fellini majd kiugrott a bőréből, „Csodálatos, csodálatos!”

filmhu: Legutóbb A fiú szobája című Nanni Moretti-filmben láthattuk, egy nagyon drámai, sok-zsebkendős moziban. Itt hogyan született meg a drámai jelenetek érzelmi intenzitása?

L.M.: Nagyon tiszteltük a történetet, a tényt, hogy itt van egy család, amely elvesztette a szeme fényét, az egy szem fiukat. Nem akartunk nagy monológokat, nagy számokat előadni, a nagy érzelmekkel brillírozni. A munka nagy része belül zajlott le. A film nagyon diszkrét, és azt igényli a nézőtől, hogy ő is magába szálljon. Általában nem racionális módon építem fel a szerepeim. Ami megtörténik a kamera előtt, arról sokszor nincs is tudomásunk. Emlékszem, abban a jelenetben, ahol Paula elmondja a barátainak, mennyire fáj neki a fia elvesztése, amit a többiek zavartan hallgatnak, mert nem tudnak, mit kezdeni az őszinteségével, és azzal, hogy a nő először beszél erről nyíltan. Amikor megnéztem a filmet, csak akkor láttam meg egy furcsa dolgot: ösztönösen úgy viselkedtem, mint az anyám, amikor problémákkal nézett szembe az életében, és elgondolkodott. A tekintetem, a kezem mozgása, mind az ő nehéz pillanataira emlékeztettek. Nem törekedtem rá, hogy az anyámat utánozva játsszak, sosem tennék ilyet, csak később jöttem rá, miről is szól ez. A filmbéli szituáció úgy hozta, hogy az érzelem szinte magától született meg.