filmhu: Filmjei közül Az osztály (Entre les murs – Falak között) áll a legközelebb a dokumentumfilm nyelvezetéhez. Miért döntött ezen elbeszélésmód mellett?
Laurent Cantet: Nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Egyértelmű volt számomra, hogy az iskoláról akarok képet adni. Ezt a világot senki sem ismeri igazán, csak a diákok és a tanárok, de még ők sem akarnak beszélni róla. A tanárok azért nem, mert csak kritikát és bírálatot kapnak a társadalomtól illetve a szülőktől, és ez elől az iskola falai mögött kapnak csak védelmet. A gyerekek pedig meg akarják őrizni annak az egyetlen helynek a szuverenitását, ahol függetlenek lehetnek. Az iskola a saját terük amit el akarnak rejteni a szüleik szeme elől. Kíváncsivá tett ez a világ és be akartam mutatni, mi történik benne.
filmhu: Elsősorban a diákok és a tanárok viszonya érdekelte?
L. C.: Általában a tinédzserek világa érdekelt. Ez az az időszak az életedben, amikor nem tudod, hogy ki vagy és csak próbálod megérteni a társadalom szabályait, miközben folyamatosan mindenki bírálgat. Nem egy jó időszak, mert a legtöbb dolog már előre el van döntve veled kapcsolatban.
Meg akartam mutatni az iskola szerepét a gyerekek társadalomba való beilleszkedésének folyamatában. Meg akartam mutatni a szabályokat, amikkel ezeknek a világ minden tájáról jött gyerekeknek meg kell küzdeniük a beilleszkedésért. Az osztály az elsőszámú közösségük, ahol szembe kell nézniük egymással, foglalkozniuk kell a másik emberrel.
 |
| Az osztály az elsőszámú közösségük |
Nem szeretem, mikor egy filmről azt mondják, ezt akarta mondani, vagy azt akarta mondani. Én nagyon sok mindent szeretnék mondani. Ebben a filmemben az iskola valami olyasmi, mint a gyár az első filmemben (Humán erőforrások, 1999), egy mikrokozmosz.
filmhu: Az osztály tehát a kortárs francia többetnikumú társadalom mikrokozmosza?
L. C.: Ez így igaz és azt hiszem, hogy mi franciák nagyon konzervatívok vagyunk a saját kultúránk megítélésében. Nagyon igényes elképzelésünk van saját magunkról és nem fogadjuk el, hogy a kultúránk változik. Minden egyes ember, aki máshonnan érkezik, építi a kultúránkat. Amit meg akartam mutatni az az, hogy ezek a gyerekeket mindig megbírálják, sőt, veszélyesnek állítják be őket. Senki sem figyel arra, amit mondanak az életükről.
filmhu: Előző filmjében (Vers le sud, 2005) a kolonizáló használja ki a kolonizált területeket a szó legszorosabb értelmében: három amerikai nő Haiti szexuális turizmusát élvezi ki. Az új filmjében pedig a Párizsba kerülünk, ahol a kolonizáltaknak és kolonizálóknak együtt kell élniük. Filmjeiben folyton jelen vannak a társadalmat átszövő hierarchikus rendszerek, mi foglalkoztatja annyira ebben a jelenségben?
L. C.: Számomra ez a legérdekesebb kapcsolat. Az erőviszonyokat akarom ábrázolni. Folyton jelen vannak az életünkben, már teljesen normálisnak tartjuk ezt. A film arról is szól, hogy nem ennek a viszonynak kellene normálisnak lennie. Épp ezért szeretem François (a tanár) alakját, hiszen ő azt akarja megmutatni a gyerekeknek, hogy igenis viselkedhetnek egyenrangúan. Annak ellenére, hogy övé az utolsó szó, hagyja őket érvényesülni. El akarja kenni a hierarchiai alárendeltséget közte és a gyerekek között.
 |
| Igenis le lehet kötni a diákok figyelmét |
filmhu: Milyen nehézségeket kellett legyőznie Az osztály forgatása során?
L. C.: A forgatás egyszerű volt és izgalmas.
filmhu:
Egyszerű?
L. C.: A gyerekek képesek voltak napi hat órán át koncentráltan dolgozni. Az első felvétel után elmondtam nekik, hogy mi volt érdekes és mi nem. Utána kétszer-háromszor reprodukálták a szituációt.
Az ötvenórányi nyersanyagból csak ki kellett választani a legjobb jeleneteket. Nem az volt a cél, hogy megmentsünk részeket, ami általában szokás. Ez különbözött minden eddigi vágási eljárástól, amiben részt vettem.
A gyerekek igazi színészi munkát végeztek, újrajátszották a jeleneteket, improvizáltak, és válaszoltak az ötleteimre. Az igazi tanárok féltékenyen és meghökkenve tapasztalták, hogy igenis le lehet kötni a diákok figyelmét – csak érdekeltté kell tenni őket a munkában és azt érsz el velük, amit csak akarsz.
filmhu: Korábbi filmjei nagy részéhez hasonlóan most is amatőr szereplőkkel dolgozott, mi vonzza ebben a megoldásban?
L. C.: Viccesebb és élvezetesebb. Nagyon érdekesnek tartom, amit a szereplők hoznak magukkal, amit a valóságos emberek elmondanak magukról. Szeretem az apró véletleneket, amik bármikor előfordulhatnak. Semmi sem az, ahogyan elképzelted. Valami felkeltheti az érdeklődésedet és megváltozik az, amit korábban megírtál…
 |
| Kétszer-háromszor reprodukálták a szituációt. |
filmhu: Sokat változott a film a készítés alatt az eredeti forgatókönyvhöz képest?
L. C.: Nem túl sok mindenben, de néha változott, igen. Már a forgatás előtt például. Láttam dolgokat a workshopok alatt, amiket érdekesebbnek tartottam annál, amit írtam. Ezek a momentumok javítanak a filmen.
filmhu: Milyen volt együtt dolgozni François Bégaudeau-val, aki a regény szerzője, a forgatókönyv társírója, egyben a film főszereplője?
L. C.: Igazi összhangban dolgoztunk együtt, kiegészítettük egymást. A film egy csapatmunka és nem vagyunk féltékenyek egymásra. Az én feladatomat inkább a karmesteréhez hasonlítanám.
François minden workshopon jelen volt, ugyanúgy gyakorolt, mint a többiek. Tudtam, mit várhatok el tőle. A jelenetekben mintegy saját magam megduplázását láttam benne. Egy kávé mellett mindent megbeszéltünk és ő az osztály előtt azt csinálta, amire vártunk. Fontos, hogy ő tényleg tudja, hogy tanárként hogyan kell viselkedni az osztályteremben. Igazán egyszerű volt együtt dolgozni vele.
filmhu: Felmerül a homoszexualitás kérdése a filmben, de nem fejti ki részletesen…
L. C.: Meg akartam mutatni Francois gyakorlatát, miszerint nem létezik olyan szituáció, amit ne lehetne felhasználni a gyerekek gondolkodásának serkentésére.
 |
| A gyerekekről egy másfajta képet nyújtsak |
filmhu: Miért emelte ki a kínai fiú problémáját?
L. C.: Az iskola nem a társadalmon kívül él, hanem a társadalmi problémák keresztül-kasul behálózzák. Nem akartam egy filmet készíteni a kitelepítés problémájáról, talán a következő filmem erről fog szólni. Csak meg akartam mutatni, hogy az iskolának ilyen gondokkal is szembe kell néznie. Szerencsére végül nem deportálták a kínai anyukát.
filmhu: Mit jelent Önnek az Arany Pálma? Már húsz éve nem nyert francia Cannes-ban.
L. C.: Nagyszerű volt megkapni a díjat. Bár nem vagyok nacionalista, számomra ez a legfantasztikusabb díj, amit kaphattam. Nagyon meg voltam hatva. De az volt a legfontosabb, hogy mindenki ott volt, a gyerekek, a tanárok, a stáb egy része. Demokratikus légkörben készült a film, mindenkinek megvolt a maga része, a maga feladata és én figyeltem arra, amit mások mondani akartak. Meg akartam osztani az örömömet velük.
Az volt a fő célom, hogy ezekről a gyerekekről egy másfajta képet nyújtsak. Amikor feljöttek a színpadra, hogy átvegyék a díjat, annyira meg voltak lepődve és meg voltak hatva, hiszen nincsenek ehhez hozzászokva! Ahhoz vannak hozzászokva, hogy kritizálják és bírálják őket. Nagyon ritka, hogy ezeket a gyerekeket Franciaország részeként tekintik. Nem csak a közösségük részesei voltak, hanem a közösségük képviselői is. Szerintem ezt ott nagyon erősen érezték. Ez meghatóbb volt, mint megkapni a díjat.
filmhu: Mit érzett, mikor a Césárt nem Önnek ítélték? Az Ön filmje sokkal nagyobb siker volt, mint a nyertesé (Séraphine - Martin Provost)
L. C.: Hogyne, hatalmas siker volt, 1.6 millió ember látta, ez óriási. De a filmnek már nem kell a César, nincs rá szüksége. Fontosnak tartom, hogy olyan kis filmek, mint a Séraphine, teret kapjanak a közönség előtt. Persze boldog lette volna, ha megkapom.
 |
| Ritka, hogy ezeket a gyerekeket Franciaország részeként tekintik |
Ami igazán számít, hogy a következő filmemet nagyon könnyű lesz finanszírozni egy ekkora anyagi siker után. Ez az ami fontos nekem.
filmhu:
Ön tartják az egyik legjobban politikailag elhivatott rendezőnek Franciaországban. Milyen változást hozhat egy film a társadalom életébe? Mekkora a film ereje ön szerint?
L. C.: Sajnos egy film sosem fogja megváltani a világot. Az tett boldoggá hogy a film miatt rengetegen kezdtek beszélni erről az ügyről.
filmhu: Már a film bemutatása előtt sokat vitatkoztak a témájáról.
L. C.: Igen! A célom az volt, hogy az emberek válaszoljanak azokra a kérdésekre, amiket a film feltesz. Nekem nincsenek válaszaim. A társadalmi problémák nagyon összetettek. Nincsen egyetlen mágikus megoldás.
filmhu:
Szülei tanárok, gyerekkorában esténként sokat hallgatta a pedagógusok beszélgetéseit. Mennyiben mások a mai tanárok gondjai a korábbi generáció problémáihoz képest?
L. C.: Sokkal összetettebbek a társadalom problémái és így a tanároké is. Egyre nehezebb a megélhetés. Létezik egy nagy vita az iskola két különböző megítéléséről. Lehet az iskolára úgy tekinteni, hogy ott csak a tudományokról való tudást kell megszerezni. A másik felfogás szerint az iskolának fel kell készíteni az ÉLETre. Ez a vita sokkal tovább fog folyni, mint ameddig én élek. A film ezen nem tud változtatni, de miatta legalább még több ember beszél erről.
