A nagy csalódások és kis meglepetések ellenére a filmek többsége jó, de – és ez különösen igaz a versenyfilmekre – kevés az igazán átütő erejű film. Míg tavaly az első pillanattól borítékolni lehetett a 4 hónap, 3 hét és 2 nap sikerét, most korántsem olyan egyértelmű a helyzet. De nem is annyira az esélyeket akarom latolgatni, fontosabb ennél ugyanis, hogy éppen azok a szerényebb költségvetésből készült filmek okozták a kellemes meglepetéseket, amelyeket nem számítottak a befutók közé.
Eric Khoo filmje csupán 1 óra 15 perces, ami már önmagában is örömteli érzéssel tölti el az embert a korábbi napok kínzóan hosszúra húzott alkotásai után. A My Magic nem csak rövid, de egyszerű, mégis nagyon emberi és keserűen megindító alkotás. Főhőse egy iszákos fakír, Francis (Francis Bosco), aki kisfiával tengeti életét. Az önpusztításba felesége elvesztése miatti bánatában menekül. Egy ismerőse felfigyel rá, és rájön, a helybeli mulatóban felléptetve nagy pénzt akaszthat, ha kihasználja Francis nem mindennapi képességeit.
 |
| A My Magic kegyetlen, őszinte, megrázó, de szép film |
Francis ugyanis hosszú drótokat szúr át magán, üveget eszik, tüzet nyel, kampókkal a testére aggatva húz el nehéz tárgyakat és még egy sor szörnyűséget művel, amit, meg kell vallanom, nézni sem bírtam. A testén maradó nyomokból ítélve azonban ő is csak ember, sebezhető. Ezt használja ki a „barát” azzal, hogy kiszolgáltatja Francist a mulató tulajdonosának, hogy az kegyetlen kínzásoknak vesse alá a férfit, hogy lássa mennyit is bír ki egy ilyen különleges adottságokkal rendelkező ember. A szörnyűségek ellenére nagyon szép történet kerekedik ki kapzsiságról, gonoszságról és az azok fölött erkölcsi diadalt arató jóságról.
Laurent Cantet filmje az Entre les Murs (Falak közt) nem dicsekedhet hírességekkel. (Vasárnap kiderült: ez a film nyerte az Arany Pálmát. – A szerk.)Nincs fülbemászó zenével aláfestve és festői környezetbe ágyazva, de mégis sikerül nagyon lényegre törően és mégis árnyaltan megjeleníteni napjaink francia kultúrájának egyik forrongó mikrokozmoszát. Egy olyan középiskolában vagyunk, ahol bevándorlók gyerekei tanulnak, elsősorban francia nyelvet, hogy szüleikkel ellentétben nekik már könnyebben menjen a társadalomba való beilleszkedés.
 |
| Laurent Cantet örül filmje, az Entre le Murs győzelmének |
A kérdés azonban az, hogy be akarnak-e illeszkedni választott hazájuk társadalmába. Nemcsak a diákok sorsa és tipikus problémái jelennek meg a vásznon, de az alulfizetett tanárok gondjai is, az agresszivitás és a diákokból hiányzó motiváció nehezíti a pedagógusok, különösen a főhős François (François Bégaudeau) mindennapjait. A diákjaival közvetlen és őszinte viszonyban lévő tanár kezéből egyszer csak kicsúszik az irányítás, amikor egy összezördülés közte és egyik diákja közt nem várt fordulatot vesz, és, ami még rosszabb, őszintesége, ami addig közelebb vitte az osztályhoz, visszafelé sül el.
Ki sem lépünk ugyan az iskola, sőt jószerivel az osztályterem falai közül, mégis átfogó képet kapunk a bevándorlók helyzetéről, nehézségeiről és a gyerekeik attitűdjében is megmutatkozó, sokszor kilátástalan helyzetükről, csakúgy, mint az ezekkel a „problémás” gyerekekkel dolgozó lelkesnek korántsem mondható tanerőkről is, akiknek nap mint nap szembe kell szállniuk diákjaik érdektelenségével.
Jó ideje már annak, hogy Wim Wenders valami igazán nagyot alkotott volna. Utóbbi időkben a zenei dokumentumfilmjein kívül nem sok másra lehet a hálásan emlékezni. A Palermo Shooting pedig egyszerűen botrányos, holott nem hittem, hogy Wenders csúszhat még mélyebbre is a Kívül tágasabbnál. Legújabb filmje egy fotós története, aki Palermóba viszi a híres modellt (Milla Jovovich önmagát játssza), hogy a festői környezetben örökítse meg a lány előrehaladott terhességét. Finnt rejtélyes látomások gyötrik, és egy titokzatos férfi nyilakat lő rá, ő pedig a fényképezőgépe segítségével próbál a rejtély végére járni. A Milla pocakjában növekvő élet és az egész Palermót átható halálkultusz, no és a Finnt megérintő új szerelem és az ennek köszönhető élni akarás teszi teljessé kört.
 |
| A Palermo Shooting Antonioni és Bergman ügyetlen koppintása |
Lehet, hogy mindez nem hangzik olyan rosszul, de az eredmény garantáltan az. A film végén Wenders Bergmannak és Antonioninak ajánlja a Palermo Shootingot, ami valóban leginkább a Hetedik pecsét és a Nagyítás vérlázítóan ügyetlen összefércelése. Hiába, lopni tudni kell! Ráadásul itt a CG-effekteknek köszönhetően a képek, mintha a Lara Croftot vagy az Indiana Jones legújabb epizódját idéznék és ezen még csak tovább rontanak a dialógusok, melyek mindig sokat és velőset akarnak mondani, ám ettől valószerűtlenek és nevetségesen patetikusak lesznek.
És végére hagytam a nagyon jó hírt: Alig egy órája adták át a FIPRESCI zsűri díját Mundruczó Kornél Deltájának. Sajnos a rendező nem lehetett itt, hogy személyesen vegye át az elismerést. Ezek után talán még izgatottabban várjuk a holnap esti díjátadót, annál is inkább, mert sokan tartják díjra érdemesnek Tóth Orsi alakítását. A Deltával kapcsolatban itt megjelent kritikák szinte mindegyike külön méltatta a színésznő játékát.
