A kritika spoilereket tartalmaz.
Remek színészek, okos forgatókönyv, a legapróbb részletekig átgondolt, rendkívül érzékeny rendezés, izgalmas kapcsolati dinamikák, erős hangulatok, a románc-dráma-humor pontos aránya. Ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel nyilván meg lehet közelíteni az Előző életek törékeny varázsát, csak így mintha épp a lényeg veszne el. Celine Song filmje ugyanis azért marad velünk, mert valahogy személyes ügynek érződik. Mintha egy picit mi magunk is érintettek lennénk a történetben, mintha távolabbi ismerőseinkről lenne szó. Ami, ki tudja, talán igaz is. Legalábbis a filmben említett koreai fogalom, az in-yun gondolata szerint igenis lehetséges, hogy az előző életeinkben valóban ismertük őket.
Nora és Hae-Sung gyerekkori barátok, akik messzire sodródnak egymástól, miután Nora családja kiskamasz korában Kanadába vándorol. Tizenkét évvel később online újra kapcsolatba kerülnek, ekkor már mindketten a karrierjük elején tartanak. Nora sikeres író szeretne lenni és már New Yorkban él, míg Hae-Sung átesik a katonaságon és mérnöknek készül. Virtuális beszélgetéseik egyre mélyülnek, ám végül ismét megszakad köztük a kapcsolat. Újabb hosszú évek telnek el, mikor Hae-Sung váratlanul bejelenti, egy hétre New Yorkba látogat. A személyes találkozás nemcsak őket, de Nora férjét is felkavarja.
Mint az a fenti hevenyészett tartalomösszegzőből is kisakkozható, az Előző életek komoly időtávot fog át és számos nagy témát érint. A felszínen mégis egy klasszikus szerelmi háromszögről van szó, annyi csavarral, hogy az egyik kapcsolat valójában soha nem teljesedett be. Avagy képzeljük el a Casablancát úgy, hogy Ilsa és Rick soha nem találkoztak Párizsban, hanem tiniként egy ideig osztálytársak voltak. No és persze a jelen esetben nincs a háttérben lángba borult világ drámai sorsokkal. Csak három ember, akikkel nincsen semmi drámai azon túl, hogy a „mi lett volna, ha?” kínzó kérdésével szembesülnek.
Song talán legbölcsebb döntése, hogy ezt a mindenki számára tökéletesen átélhető dilemmát nem elrajzolt vagy szándékoltan dramatizált, hanem tökéletesen normális hétköznapi karakterek köré írja. Bár könnyfakasztó melodrámát látszólag könnyebb nagyívű vagy tragikus figurákra írni, az ilyen történetek valójában mindig erősebbek, ha átlagos emberekkel történnek. A többségünk ugyanis így tekint önmagára, ezért a kapcsolódás organikusabb és erőteljesebb. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a főszereplők unalmasak lennének, hanem hogy a vágyaik, problémáik és kapcsolataik kifejezetten életszerűnek és közelinek érződnek.
Nora kalandvágyó és ambiciózus nő, aki egyértelműen jól érzi magát és a megfelelő helyen van az életben. Hae-Sung romantikus alkat, aki sikerrel próbál megfelelni az őt körülvevő elvárásoknak. A vonzalom és a kémia egyértelmű közöttük, csak éppen soha nem tudott kiteljesedni. Nora férje, Arthur nagyon szereti a feleségét és próbál empatikusan és támogatón viselkedni, még ha ez iszonyú frusztráló is. Csodálatos például, hogy a férfi Boner (szabad fordításban Merevedés) címmel ír könyvet, majd ebben a rendkívül nehéz, embert próbáló kapcsolati szituációra kifejezetten éretten reagál. Hae-Sung meg is jegyzi Norának, nem gondolta volna, mennyire rossz érzés lesz megkedvelnie a férjét.
Az író-rendező e remek karakterekből indul ki és mindhárom szereplőt, mindhárom viszonyt szépen kibontja. A fókusz persze végig Norán van, de a filmélmény szempontjából nagyon fontos, hogy Song még a két férfi között megvillanó fura bajtársiasságot is képes egy-egy nagyon szép gesztussal vagy mondattal megmutatni. Sőt, az in-yun izgalmas, továbbgondolásra érdemes fogalmát tulajdonképp ebben a villanásnyi kapcsolódásban mutatja be talán a legérzékletesebben.
Nora vágyakozása egy valami soha meg nem történt után ugyanúgy érthető, mint Hae-Sung naiv gyermeki próbálkozása. Vagy mondjuk Arthur küzdelme a kívülállóság alattomos érzésével, illetve azért, hogy megértse ezt az egész helyzetet. Mivel Song mindig a természetes környezetükben mutatja őket és nagyon figyel a részletekre, nincs is szüksége agyonbeszélni a hősei hátterét vagy motivációit. Egyébként is, ugyan ki ne játszott volna el azzal a gondolattal, milyen lenne az élete, ha mással jön össze, ha nincs az a szakítása vagy az a bizonyos meghatározó döntése.
Az Előző életek már csak emiatt is messze túllép egy szép romantikus film keretein, hiszen a címben is felvillantott fő kérdése mégiscsak az, mit kezdhetünk azokkal az életekkel, amiket bizonyára megélhettünk volna, de végül nem éltünk meg. Ezzel a film nemcsak a manapság divatos multiverzum nagyon is valóságos és mélyen emberi magját hozza szívközelbe, de a lélekvándorlás elegánsan megidézett keleti koncepcióján keresztül az emberiség univerzális vágyáról mesél.
Nora a kivándorlással ugyanis nemcsak egy lehetséges szerelmet, de egy teljes világot hagyott ott, ami nyilvánvalóan akkor is foglalkoztatja, ha a végül megvalósuló életével egyébként maximálisan elégedett. Még akkor is, ha ez nem is tudatosul benne kezdetben és szüksége van valamiféle lezárásra, amit Hae-Sung testesít meg. Az elengedés központi motívum abban az értelemben is, hogy ezek a hősök az erőszakos ragaszkodás, a drámai gesztusok helyett szépen megbékélnek a lehetséges, de soha be nem járt útjaikkal és a bennük élő korábbi személyiségükkel. Az in-yun különlegessége ugyanis, hogy passzív, ami megtörténik velünk, de mi magunk a megértésén túl nem befolyásolhatjuk.
Song, aki hősnőjéhez hasonló utat járt be, mindezzel nem mellesleg az elvándorlás és újrakezdés örök dilemmáját is boncolgatja. Az Előző életek ennyiben az egyik legjobb, lélektanilag legpontosabb film a témában, hiszen rendkívül pontosan ragadja meg azt a nehezen körülírható keserédes érzést, amit váltakozó erősséggel és tudatossággal ugyan, de minden emigráns törvényszerűen érez. Vajon mi lett volna, ha Nora marad? Boldogabb lenne? Mit kezdjen ezzel az újra és újra felbukkanó kérdéssel az új életében, ahol tényleg boldog?
Ezen a vonalon keresztül az Előző életek érintőlegesen az identitáskereső ázsiai-amerikai filmek kurrens vonulatába is illeszkedik. Az elmúlt években a mozgóképen keresztül is jól kitapintható, a fiatal alkotók nagyon tudatosan definiálják újra az örökségüket, illetve írják felül a rögzült sztereotípiákat. Song ehhez leginkább úgy kapcsolódik, hogy ebben az esetben fontos adalék ugyan a kulturális háttér és az országváltás motívuma, de egyáltalán nem definiálja a hősnőt. Külön öröm például azt is látni, hogy a szokásos első generációs bevándorlós filmek visszatérő kliséjével szemben Nora családi kapcsolatait kiegyensúlyozottnak mutatja.
A fentiekből talán kisakkozható, az Előző életek erősen önéletrajzi ihletésű, a gyerekkori baráttól az amerikai férjen át a New York-i művészkarrierig. Nincsen abban persze semmit egetverő újdonság, hogy elsőfilmes rendezők erősen személyes történetekkel indulnak a pályán. Az utóbbi években ráadásul karrierjük csúcsán járó (vagy ott éppen elakadó) veteránok is előszeretettel dolgozzák fel a saját gyermek- vagy fiatalkorukat, így túlzás nélkül kijelenthető, a privát emlékfilmek virágkorát éljük.
E jelenség mélyebb, már az első felületes pillantásra is igen messzire vezető mozgatórugóit később biztosan felfejtik majd az esztéták, ám az aktuális hullámban egyre több olyan független filmes bemutatkozás akad, ahol az elbeszélt történet érvényét nem a narratíva újszerűsége vagy a választott filmnyelvi megoldások, hanem az erős érintettség, érzelmi töltés, a képeket átitató őszinteség adja. Ez utóbbin azonban nem valamiféle tényekhez ragaszkodó hűséget kell érteni, hanem az emocionális hitelesség, az alkotói kitárulkozás aktusát.
A vonulat legjellegzetesebb példája a tavalyi év elején még csendes kis filmként induló, majd végül Oscar-jelölésig menetelő Volt egyszer egy nyár (Aftersun – maradjunk az eredeti címnél). Charlotte Wells szívbe markoló apa-lánya drámája az író-rendezőt is meglepve rezonált a globális közönséggel, aminek az oka vélhetően a filmben megjelenített komplex érzelmek alkotói átéltsége. Wells személyes emlékképekből és nosztalgikus hangulatokból építkező filmjét „érzelmileg önéletrajzinak (emotionally autobiographical)” nevezte, ami jól megvilágítja, miért érezték annyian közel magukhoz a filmet. Az érzelmi önazonosság ugyanis a látottak átélhetőségét szavatolja.
Bár a két szinopszis alapján Wells és Song filmjét látszólag semmi nem köti össze, valójában mindkettő a személyességén keresztül üti szíven a nézőt. Ahogyan az Aftersun, úgy az Előző életek sem informálja a nézőt előzetesen arról, hogy a történet önéletrajzi elemekből született. Erre egyáltalán nincs szükség, hiszen a két filmben szubjektív tapasztalatokból sikerül rendkívül komplex érzelmeket a közönség elé tárni, ami egyrészt önmagában is erőteljes nézői bevonódást garantál, másrészt az arra fogékonyakat hasonló introspektív mélyfúrásra és az élmény továbbgondolására készteti.
Miközben tehát mindkét film összetett és valószerű karakterekről és konkrét helyzetekről mesél, képes olyan tükörként működni, amiben mindenki mást és mást pillanthat meg. Emiatt persze a befogadói élmény erőteljes, a bőr alá kúszik és napokig az emberrel marad. Akire hatást gyakorol, az nagy valószínűséggel akár többször újra fogja nézi, mert vissza akar kerülni abba a bizonyos érzelmi állapotba. Ezért lehet az is, hogy a látottak sokakból hasonló kitárulkozásokat váltanak ki. Avagy az alkotó saját reflexiója hívja elő a befogadó saját reflexióját. A két film Letterboxd oldalán például számos hosszabb-rövidebb személyes sztori olvasható.
Nyilván nem tűnik merész jóslatnak azt állítani, hogy az Előző életek a következő hónapokban hasonló karriert fog befutni, mint az Aftersun tavaly. Sőt, Song filmje az említett alaptémái miatt talán egy fokkal hozzáférhetőbb, hiszen nála a nosztalgia és az elengedés nem fenyegető depresszióval és szívet tépő szülő-gyerek viszonnyal, hanem egy szerelem lehetőségével, természetes kalandvággyal és az ezzel járó lemondás fájdalmával társul. Az érzelmek tehát mások, az intenzitás és az alkotói attitűd hasonló.
Az Előző életek ugyan nagy fizikai- és időbeli távolságot fog át, masszív filozófiai kérdéseket érint és komoly érzelmekről beszél, mégis hozzáférhető és nagyon emberi marad. A már most látványos, de a ránk váró díjszezonban borítékolhatóan még komolyabbá váló siker már csak azért is örömteli, mert ezekben az egyre cinikusabbá váló, széthullónak tűnő időkben valamiféle reményt jelent, hogy a személyes tapasztalatokból, ha őszintén és érzékenyen beszélünk rólunk, még mindig erős filmművészet gyúrható.
Az Előző életek magyarországi bemutatója a CineFestenen lesz. Miskolcon kétszer is vetítik:
2023. szeptember 7. (csütörtök), 18.00 – Pressburger terem
2023. szeptember 8. (péntek), 22.00 – Uránia terem
Országos mozibemutató a Mozinet forgalamzásában: 2024. január 11.
