Lelkes képek, szívtelen emberek

Az élet színes, „éleiben” erősen priit parn-i tablója
 Olo Pikkov: The year of the monkeyA valóság számos képmása másképp és másképp mutat tükröt, egyhez azonban szinte minden animátor tartja magát mostanság: filmjeiknek minimum is kettős szerkezete, dupla feneke van. A hétköznapi szituációkat kibontó történetek komoly lelki áthallásokkal vezetnek a problémák mélyebb gyökereihez. Joel Schumacher Összeomlásának rajzba öntött változata a lengyel Piotr Bialczak Zebra Crossing-ja. Filmjében a stresszben lüktető mindennapok egy szelete, a közlekedés-para, kerül közelképbe. Lázadó hőse egyik lázálomból a másikba esve válik tömeggyilkos kamikazévé, míg végül a zajjal kísért asszociációs lánc feloldhatatlan magányba fullad. Ugyanez a sors vár Super Superman-re (Michal Uhrin, Szlovákia), a művészi vonalakkal felvázolt „übermench” éji homályba vesző titka éppen a tökéletlenség. A körülrajongott megahős, aki mellett Pókember eltörpül, reggelente rettegve pumpálja fel tömegek által csodált izmait. Egyenesen félelem és reszketés tetőzi Kicsi Anna (Pálfi Zsolt) magányát. A grafikus látlelet egy bolyongás torokszorító története. Az elveszett gyermek nem csak hogy hirtelen felnő, de szabályosan beleöregszik a város sötét oldalával való találkozásba. Hiperrealisztikus szösszenet a fájdalomküszöb tesztelésére. Az élet színes, s lévén észt animációról van szó, „éleiben” erősen priit parn-i tablója köríti az emberré lett állatkerti majom egyedüllétét. Olo Pikkov The year of the monkey című „hosszúanimációja” a színekben és formákban tobzódó gyermekrajzokat idézi. A társadalom olyan vak és annyira végtelenül ostoba, hogy észre sem veszi, kinek szavaz bizalmat, miközben a sikert sikerre halmozó újdonsült „közéleti személyiség” elvesztve a tudatlanság paradicsomi állapotát, éppen olyan boldogtalanná válik, mint maga az állati fintorokba fagyott, torz maszkákat idéző emberiség.

Poétikus etűdök

Némelyek némileg költőibben szólnak a magányalapú társadalmi visszásságokról. A férfi és a nő örök bújócskája az Időben ezúttal finom ceruzavonásokkal felskiccelve tér vissza. A Wandering between (Anatolij Lavrensin, Ukrajna) sematikus, ámde annál karakteresebb figurái végtelenített fehér térben mozognak, amely mindig csak annyit láttat magából, amennyire az adott szinten szükség van. Azonban átlépve a valóság határán, a kép teltté válik, megszínesedik, mesebeli szörnyek és láthatatlan kalandok teremnek a vásznon, hogy a „szerelemvonat” végül a tengerkék végtelenbe repítse kegyeltjeit. Furcsa álomvilágból bukkannak elő Andrew Kavanagh (Depository, Írország) határozott mozdulatokkal megalkotott könyvszárnyú „tusangyalai” is. Az angyali tus tárgya és terepe pedig maga az álmával alkotó emberi elme. Kavanagh elgondolkodtató mélységekből hívta elő, s „mozdította meg” Andzrej Klimowski nyugtalanító lényeit, amelyek számtalan alakváltozaton keresztül riogatták már az emberiséget. Elképesztő részletgazdagsággal lepi meg nézőjét Hisko Hulsing (Hollandia) Seventeen-je. A 12 perces lélekrajz, középpontjában a 17 éves tetőáccsal, perifériáján az erőszakos világgal, horizontján az erotikus képzelgésekkel, olyan aprólékos, hogy egyetlen borosta se veszhet kárba. A történet kettős spirálban kúszik végig a fantázia oszlopain, hősét rémálmok és vágyálmok veszik hátukra, miközben a valóság határmezsgyéin zajló ámokfutása újabb és újabb ámulatba ejti szemlélőjét.

Az ember kicsi. Nagyon kicsi. „Felsőbb szintről” tekintve szinte láthatatlan Matthew Abiss: Poor God

Az ember kicsi. Nagyon kicsi. „Felsőbb szintről” tekintve szinte láthatatlan – viszont hallható! És főleg: nem észrevehetetlen. A hangyacsípés is fájdalmas lehet… Szegény Isten! Matthew Abiss a kísérletezőkedvű Egyesült Királyságból Poor God-jában felvázolta Isten és ember végletes kapcsolatát. Amíg a gyarló kis pont minden elképzelhető módszerrel próbálja kiirtani magát, az Úr ingatja a fejét, s csendben megjegyzi: „Ne öljétek egymást! Ez már a könyvben is benne volt.” Persze ha Isten velünk, ki ellenünk? Michal Pfeffer God on our side (Holandia) című filmje néma segélykiáltásként hasít a levegőbe. Művészi gonddal kimunkált vízfestményein lassú szalszára mozdul a reménytelenség, a vászonról Picasso „sokszemű” alakjai könyörögnek kegyelemért. A palesztin háború véres képeit az anyaméh derengő miliője ellenpontozza. A bús születés mellé altatóul siratóének dukál. És küzdelemből nem ez az egyetlen! A lelkiismeret árnyként követi megszeppent „feljebbvalóját”, aki ha nem hallgat rá, harcolni kényszerül. A cseh Jan Bohuslav Conscience című fekete-fehér szösszenete valós harcként ábrázolja ember és lelkiismeret küzdelmét, slusszpoénként azonban odabiggyeszti, hogy van, akit engedelmes kiskutyaként követ az a bizonyos árnyék. Furcsa kimenetelű harcba bonyolódik Cathinka Tanberg (Norvégia) hőse. A There’s a man in the habit of hitting me on the head with an umbrella története nem több, mint a címe. Az emberről szól, akinek az a szokása, hogy esernyővel ütögeti az egyszeri kisember fejét. S lám, milyen az ember, ha megszűnik az állandó stresszhelyzet, hiányolni kezdi, s önként hajtja fejét ugyanabba az igába.

Sírva vigad a magyar

Idén szokatlanul sok, egészen pontosan öt magyar animáció szállt versenybe az AniFesst díjaiért. A korábbiakban megemlített Kicsi Anna (Pálfi Zsolt) mellett szintén mélyen elgondolkoztató munka Kingl Béla Deja Vu-je. Az emberi élet, még inkább az idő folyamatosságát, az önmagába újra és újra visszatérő ismétlődést mellbevágó őszinteséggel feltáró film fokozatosan adagolja a tényt: ez a Sorsunk, kiút nincs. Születés, tanulás, munka, pihenés, halál. Az egymást követő 3 D-ben tökéletesen egyformára szabott és egyforma rendeltetéssel világra jött generációk stafétabotként adják tovább az életet és a küldetést. Generációkról, pontosabban az apáról fiúra szálló Bourbon-bizniszről szól Csáki László Darazsak, ludak, körtefa című munkája is. A gyermekkori emlékből előkerekedő kis szesztörténelem külön érdekessége, hogy egyedülálló módon kréta animációra épít. A könnyedebb darabok képviselője Gál Juli és Kiss Virág Szappanoperá-ja. Az alig két és fél perces etűd a szappan, a szivacs és a műanyag kacsa zavartalan tangója a gézvízen meg a kád szélén. Szintén egy poénra épülő hahotafakasztó M. Tóth Géza számtalan fesztivált megjárt Maestro-ja. A 3D-s színházi öltözőben fémkarú öltöztetője segítségével hosszasan készülődő kakukk jelenése ugyanis nem máshol van, mint minden egészkor a kakukkos órában. Kézenfekvő téma, bravúros megközelítés.

Slusszpoénra duplacsavar

Hiába a mosolyköntös, a nagy tanulságok a tréfás darabokat sem kerülik el Sampra Kukkonen, Sara Wahl, Simo Koivunen: Nightshift

Természetesen a humor se maradhat le az összképről. A sok komoly munka mellett üdítő színfoltként jelen vannak a vidámabb hangvételű filmek is. No de! Hiába a mosolyköntös, a nagy tanulságok a tréfás darabokat sem kerülik el. Mindig hálás téma a fabula. A sokalkotós (Sampra Kukkonen, Sara Wahl, Simo Koivunen, Finnország) Nightshift középpontjában egy harkály és egy denevér 3D-be álmodott konfliktusa áll. A szívmelengető sztori végkifejleteként az éjszakai, azaz nappali nyugalmát féltő denevér inkább megeteti az örökké éhes harkályfiókákat, csak hogy pihenni tudjon. A duplacsavar mindössze annyi, hogy a film végig azt engedi sejtetni, hogy a párharc bosszúba fullad. Szintén két oldal küzdelme a néhány vonallal megrajzolt The tale of the deceptive dog (Magnhild Winsnes, Norvégia). Két szomszéd perel ugyanazért a halimádó kutyáért, aki persze bámulatosan tudja változtatni a külsejét. Végül nemcsak az derül ki, hogy a hűtlen eb az egész város kutyája, de még az is bebizonyosodik, hogy még ha kutyából nem is lesz szalonna, az „elmacskásodás” nem kizárt. A Butler (Eric Roselund, Svédország) rajzolt hősei az inas kegyeiért versengenek, a párhuzamosan zajló erotikus játékok során, no meg egy szerencsés véletlen folytán, az elhidegült házaspár egymásra talál. Már csak az a kérdés, mi lesz a feleslegessé vált lakájjal. No és mi lesz azzal, aki az Időt veszti el. A Grhaenpa (Manuel Quinto, Nicolas Vion, Franciaország) 03D-s porondjának két oldalán az ősember és a modernkor szülötte. Az osztott képmező úgy tolódik jobbra-balra, mint Terry Gilliam Brazil-jában, egészen addig, amíg az Időboltozat össze nem omlik, s a jövő meg a múlt közös jelenben nem landol. S hogy mi van mindezen túl? Egy harmadik képmező – a futurisztikus távoli jövővel… Üdv a robotizált 22. században!