A 65 éves Lengyel Intézet nem véletlenül tűzte idén a jubiláló Lengyel Filmszemle zászlajára Andrzej Jakimowski elsőfilmjét. Az eredetileg filozófia szakos rendező jó néhány rövidfilm és rövid dokumentumfilm után állt neki első egészestésének, amely bizonyítva, hogy a lengyel film igenis „működőképes”, mind a szakma, mind a közönség tetszését elnyerte. A Hunyd le a szeme négy díjat, köztük a legjobb elsőfilm díját, vihetett haza a gdyniai 28. Lengyel Játékfilm Fesztiválról, két különdíjat a Łódź Camerimage Filmfesztiválról, megszerezte a legjobb filmnek, forgatókönyvnek, rendezésnek és színésznek járó Lengyel Filmdíjat, Mannheimben FIPRESCI különdíjas lett, San Franciscoban pedig a legjobb, „különleges művészi víziót képviselő” fiatal rendezőnek járó elismerést zsebelte be. Ugyan egyelőre még nincs szó a film magyarországi forgalmazásáról, Jakimowski külön ajánlja azt a humorra fogékony magyar közönségnek.
Kétségtelen: a Hunyd le a szemed igazi kelet-európai humorral megrajzolt korkép, egyben az elidegenedésről, a többletjelentésekről meg az igazán fontos dolgokról szóló mai mese. S éppen, mivel mai, nem nélkülözi a jól bevált reklámos képi fogásokat. Amíg azonban a beállítások, az élesség és a színek a tökéletesre csiszolt művilágot idézik, a hosszan kitartott képek és arcközelik pontos portrékat rajzolnak. Maga a történet, túl az ügyesen alkalmazott helyzetpoénokon, mint a vidéki látványosságként ácsorgó sárba ragadt rendőrautó, az ablakon szökdöső vállalat-igazgató, vagy Bruce Willis fodrászának megjelenése a tanyán, mintha többet vállalt volna magára, mint amennyit hozni tudott. Ugyan a film eredetileg egy kislány meg egykori tanára barátságáról szól, végigülve a majd kilencven percet mégsem egy barátságtörténet rajzolódik ki a néző előtt, sokkal inkább a tanár és a körülötte lézengő, nélküle életképtelenné váló slepp mindennapjai vázolódnak a vásznon. Az, hogy az életkép végül jól sikerült, nagyban köszönhető a Három szín: Fehérben megismert Zbigniew Zamachowski bravúros játékának, aki teljesen hitelesen alakítja az önkéntes száműzetésében derűs vidéki szemlélődésbe ragadt tudós figuráját. Az elhagyott parasztgazdaság őreként tevékenykedő Rumcájsz-külsőt öltött életművész fittyet hány a hivatalok packázásaira, függetleníti magát a nagyváros zajától, még az egykori nagyvilági cimboráktól is. Ezzel önt lelket az aszfaltra jegyzetelő bolondba, az erdész léhűtő fiába, az utcagyerekekbe, no meg egykori tanítványába, a szökött kislányba, sőt annak sznob, nemtörődöm szüleibe is. Aztán amikor küldetését beteljesítette, a maga módján függetleníti magát az Időtől is, s továbbáll, ahogy védence, a sérült sólyom is elrepül a szabadság felé, hiába húzza vissza a lábára nehezékként kötözött tejeskanna.
