Ez a meghatározás korántsem túlzó, hanem Chloé Zhao (eredeti nevén Zhao Ting) eddigi életútját tükrözi. A kínai fővárosban született és nevelkedett Zhao édesapja az egyik legnagyobb állami acélvállalat menedzsere, az édesanyja kórházban dolgozott. Tizenöt évesen még nem beszélt angolul, ezért a szülei az angliai Brightonba küldék tanulni. Ő azonban az Egyesült Államokban akart élni, így Los Angelesben fejezte be a középiskolát, majd Massachusettsben tanult politológiát és filmtudományt. Innen aztán a New York University Tisch School of the Arts filmes képzésére iratkozott be, ahol többek között olyan alkotóktól tanult, mint az ikonikus afro-amerikai rendező, Spike Lee.
Zhao 2015-ös első filmje, a dokumentum és fikció határán billegő Songs My Brothers Taught Me bekerült a Sundance és a cannes-i fesztivál programjába. Következő filmje, a szintén a szereplők valós élettörténeteiből készült Rodeós (The Rider) még több nívós fesztiválon szerepelt és jóval nagyobb kritikai figyelmet keltett. A nomádok földje a harmadik filmje, ami a szélesebb közönséggel is megismertette a nevét. Szinte napokkal a forgatás befejezése után Zhao egy gigantikus költségvetésű hollywoodi látványfilm munkálataiba fogott. A Marvel filmes univerzum részét képző Örökkévalók (Eternals) ősszel érkezik a mozikba.
A hihetetlen siker kulcsa Zhao elmondása szerint csupán annyi, hogy eddigi karrierje során mindig autentikus maradt. A filmes képzés befejezése, illetve az első sikerek után nem akart sem bérmunkákat, sem könnyen megvalósítható, olcsóbb műfaji filmeket készíteni. Inkább egyedi témákat keresett és csak olyan történeteket mesélt el, amelyek különösen foglalkoztatták. Az első ilyenre végül az Egyesült Államok szívében, a helyi őslakosok között talált rá.
A nyolcvanas-kilencvenes évek Kínájában, tehát még a nagy gazdasági fellendülés és hibrid kapitalizmus előtt felnőtt Zhao gyerekkorában korántsem férhetett hozzá annyira szabadon az amerikai filmekhez, mint a nyugaton élő kortársai. Ő a japán mangákat falta és nem mondjuk Spielberg vagy Lucas klasszikusait, illetve Wong Kar Wai 1997-es Édes2kettes (Happy Together) című romantikus drámája hatására döntötte el, hogy filmes lesz. A nyugati popkultúra ennek ellenére óriási hatást gyakorolt rá: a Terminátor, az Apáca show és Michael Jackson mellett a westernek izgatták a fantáziáját. Ha pedig a meghatározó filmélményeiről kérdezik, Spike Lee mellett Ang Lee, Werner Herzog és Terrence Malick nevét szokta emlegetni. A filmjei ismeretében ez a lista a legkevésbé sem meglepő.
Utazás Amerika szívébe
A Dél-Dakotában található Pine Ridge az ország legnagyobb őslakos rezervátuma. A New York-i filmes képzés befejezése után az első filmjét kereső Zhao nem véletlenül keveredett épp erre a vidékre. A végtelen füves pusztaság már gyerekként is lenyűgözte, amikor Mongóliában jártak, a fenséges amerikai táj így ösztönösen vonzotta. Természetesen korántsem ő az első olyan külföldi filmes, akit rabul ejtett az amerikai vadnyugat, ám őt nem a valóságban talán sohasem létezett romantikus egzotikum izgatta. A megfelelő sztorit kutatva Zhao maga is hónapokat töltött ezen az elhagyott vidéken.
A szinte nulla költségvetéssel, minimális stábbal készült első film, a Songs My Brothers Taught Me valahol a dokumentum és fikció között egyensúlyoz. A film főszereplője, a sziú tinédzser Johnny a valóságban is a Pine Ridge rezervátum lakója. A vékonyka forgatókönyvet John Reddy valódi története ihlette, a karizmatikus fiút Zhao egy iskolai évkönyvben találta.
A filmben nemcsak Johnny háza, de az ismerősei is feltűnnek és a kamerának újra eljátsszák a velük történtek egyfajta fikciós rekonstrukcióját. A srác csempészett alkoholt árul és a barátnőjével szeretne Los Angelesbe költözni, ám mindez csak a film gerincét adja. A Songs My Brothers Taught Me sokkal inkább egymás után fűzött életképek és hangulatok összessége, ahol a táj szintén fontos szereplő. Zhao így végül arról mesél rendkívüli empátiával, milyen is az élet egy ilyen rezervátumban.
A Kínában felnőtt, de angolszász oktatásban részesült Zhao ösztönösen olyan nézőpontot képvisel, ami az amerikai őslakos lét ideális krónikásává avatja. Egyrészt tökéletesen kívül áll az amerikai történelmen, tehát a kolonista narratíván és az ebből fakadó bűntudaton is. Őt nem kötik a témára tapadó címkék és minőségek, ezért úgy tud mesélni, ahogyan egy amerikai vagy akár egy nyugat-európai sosem. Ő egyszerűen a történetet és az embereket látja, miközben pontosan ismeri a vadnyugat nagy amerikai mítoszát.
Chloé Zhao a Songs My Brothers Taught Me forgatásán
Egy turistának előre kódolt elvárásai és előítéletei vannak, Zhao azonban utazó, a szó legnemesebb értelmében. A rendező úgy marad kívülálló, úgy képes megtartani ezt a csendes megfigyelő nézőpontot, hogy közben mégis belülről mondja el a történetet. Nem leskelődő vagy potyautas, nem hűvös antropológus, hanem nyitott és érdeklődő. Empatikus és bizalmat épít, magába szívja a hely szellemiségét, kipróbálva azt a fajta életet, amiről forgat. Így képes elkerülni a szokásos sztorikat, az ismerős kliséket, a bevett ábrázolásmódokat, amivel törvényszerűen képes volt komoly figyelmet kelteni. Az első filmjeiben az az igazán érdekes, hogy hiába kis léptékűek és hiába szólnak egy szűk és nagyon jellegzetes közösségről, valójában grandiózus és egyetemes emberi drámák. Bárhol és bármikor el tudják varázsolni a nézőjüket.
Zhao munkamódszerének lényege, hogy helyi arcokat keres és a dramatizált történeteken keresztül segít feltárni és elmesélni a saját történeteiket. A forgó kamera előtt, e megrendezett helyzetekben a filmjei szereplői gyakran sokkal többet tárnak fel önmagukból, mint a hétköznapokban. Mindebben van valami mélyen terápiás, de ami végül a vászonra kerül, az tökéletesen erős színészi jelenlétnek tűnik. A rodeós főszereplője, Brady Jandreau (aki Brady Blackburn névre hallgat a filmben) például több jelenetben könnyezik, holott a valóságban évek óta nem sírt. Hasonló történik A nomádok földje esetében is, az alanyai megnyílnak és olyan régi személyes tragédiákat elevenítenek fel, amelyekről egyébként soha nem beszélnek.
Mindez persze felvet bizonyos etikai kérdéseket, hiszen Zhao használja az alanyait. Mégsem kihasználásról van szó, hiszen a rendező mindig óriási együttérzéssel és tisztelettel bánik velük. Rengeteg időt tölt a szereplőivel, illetve az elmondása alapján nekik mutatja meg az elsők között a kész filmet. Többükkel barátságban marad és azzal, hogy a történeteiket elmeséli, nemcsak nekik segít feldolgozni a traumáknak, de a hasonló helyzetben ragadt nézőknek is. Zhao mindig tudatosan hagyja, hogy az alanyai a forgatás közben befolyásolják vagy akár teljesen eltérítsék a karakterüket vagy a sztorit, ami csak még katarktikusabbá teszi a filmjeit.
Chloé Zhao a Songs My Brothers Taught Me forgatásán
A szinte tapintható hitelesség másik fontos eleme, hogy Zhao rendkívül figyel a részletekre. Szereplőit mindig autentikus környezetben látjuk. Nemcsak a belső terek, a bútorok, a használati tárgyak vagy a ruhák tartoznak hozzájuk, hanem az őket valósággal körbeölelő táj is. A rendező filmjei ráérősen csordogálnak és szinte lélegeznek, így nekünk is van időnk körbenézni és magunkba szívni az atmoszférát. A fenséges természet pedig afféle láthatatlan főszereplőként folyamatosan jelen van.
Miközben a választott karaktereit a természetes közegükben, a saját életüket újrajátszva mutatja, a filmjei lenyűgöző vizuális világa a legkevésbé sem emlékeztet a dokumentumfilmekre. Állandó operatőre, az angol Joshua James Richards (akivel az életben is együtt vannak) egy lelkész apa és egy szociális munkás anya gyermeke, szintén őszinte csodálója az amerikai nyugatnak. E mítikus táj széles vászonra komponált, gyönyörű természetes fényekben fürdő képei lenyűgözően szépek és erőltetett szándékosság nélkül idézik meg a western évszázados ikonográfiáját.
Lovakkal álmodni
Zhao második filmje, A rodeós éppen azért is nagyon különleges, mert szinte ösztönösen újítja meg a western ősöreg műfaját. A film már említett főszereplője, Brady Jandreau a Songs My Brothers Taught Me munkálatai során lóidomárként dolgozott. A sziú cowboy olyan letaglózó karizmával és titokzatos erővel van jelen a vásznon, hogy szinte hihetetlennek tűnik, amatőr szereplőről van szó. Zhao kezdetben csak azt rögzítette, ahogyan a fiú lovakat tör be, de aztán 2016-ban a sors hozzájuk vágta a sztorit is.
Jandreau egy rodeón olyan szerencsétlenül esett, hogy betörte a koponyáját és fel kellett adnia a lovaglást. Ez a súlyos dráma lett végül A rodeós kiindulópontja, amiből végül egy csodálatos film született. Amit természetesen nem tudott volna akárki leforgatni, hiszen Zhao zárkózott és öntörvényű cowboyokkal dolgozott, akik a legkevésbé sincsenek hozzászokva, hogy valaki utasítgassa őket. Az elkészült film mégis intim és törékeny, ami talán mindennél jobban mutatja, miért annyira különleges Zhao módszere.
A nyitó képsor költőisége azonnal beránt minket Brady sajátos világába. Egy lovat látunk, lassított szuperközeliben, majd a fiút, ahogy próbálja összeszedni magát. Zhao szemében a srác afféle földközeli szuperhős, akinek a szuperképessége az, hogy fantasztikusan bánik a lovakkal. Brady kapcsolata az állatokkal nemcsak valami ősi kötelék, hanem a saját identitásának is a központi eleme. A fiú hamisítatlan westernhős, de nem a szónak valamiféle buta macsó, giccsesen romantikus értelmében. Nem póz, nem egy szerep, hanem valami sokkal mélyebb: ezen a kemény vidéken az ember a lovakon keresztül kapcsolódik a tájhoz, így boldogul, így él túl. Brady esetlenül mozog a modernség szürke világában, de a prérin vágtatva valami időn túli nyugalom veszi körül.
A rodeós drámája szíven üt, hiszen Brady számára nincs jó döntés. Vagy lovagol és belehal, vagy nem lehet többé önmaga. A saját identiátsunkkal való szembenézés, a nagy álmaink újragondolása – univerzális emberi sorsfordítók ezek. Brady már-már archaikus történetét, ha sima fikció lenne, csak a legnagyobb írók tudnák valóban hiteles karakterdrámává gyúrni. Zhao zsenialitása nemcsak abban rejlik, hogy rátalált erre a fiúra és erre a történetre, de ahogyan engedi az egészet a szemünk előtt kibontakozni. A rodeós egyenesen a western ősforrásából táplálkozik, tehát nem mellesleg a műfaj egyik kortárs alapvetése, miközben nagyon is kortárs témákról (önképről, vágyakról, közösségről) beszél. A látványos és egyszerűen dekódolható drámát és a giccset messzire elkerülve Brady kíméletlenül őszinte szembenézését láthatjuk önmagával, ami egyszerre szívszorító és katartikus.
Nomádok között
A Songs My Brothers Taught Me és A rodeós készítése során Chloé Zhao rengeteget utazott az Egyesült Államok szívében. Keresztül-kasul bejárta a kietlen vidéket, átélte a zord időjárást, maga is aludt autókban. Az eddigiek alapján a legkevésbé sem meglepő, de a rendező a munkától függetlenül is imád utazni, így szinte természetesnek tűnt, hogy a következő projektje egy road movie volt. Zhao saját fejlesztésű forgatókönyve fiatalokról szólt volna, akik az életüket az úton töltik, ám végül egy teljesen más film valósult meg, ismét nagyrészt a véletlennek köszönhetően.
Chloé Zhao A nomádok földje forgatásán
Frances McDormand a 2017-es Torontói Filmfesztiválon a Három óriásplakát Ebbing határában sajtós kötelezettségei elől menekülve besurrant A rodeós vetítésére, és azonnal beleszeretett a filmbe. A színésznő éppen egy adaptáción dolgozott, nála voltak ugyanis a Nomadland (teljes címe: Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Century) megfilmesítési jogait. Nem sokkal később azzal kereste meg a rendezőt, hogy megcsinálhatná a filmet.
Jessica Bruder könyve nem fikciós irodalom, hanem újságírói tényfeltáró munka. Az író alaposan kutatta az úton élő nomádok témáját és rengeteg interjút készített. A vaskos könyv számtalan figurát és helyszínt felvonultat, de Zhao érdeklődését először az eltűnőben lévő nevadai városka, Empire keltette fel. A rendező a könyvet olvasva azzal szembesült, az idősebb baby boomer generációnak az út mitikus fogalma egészen mást jelent, mint a fiatalabb korosztályoknak. Ő maga a saját ötletéhez egészen más figurákban gondolkozott, elsősorban olyan karaktereket keresett, akik gond nélkül befértek volna az előző filmjeibe is. Ebből végül maradt is valami A nomádok földjében, Frances McDormand ugyanis találkozik egy huszonéves csavargóval, ami a film egyik megható jelenete.
Zhao a könyv elolvasása előtt semmit nem tudott az idős nomádokról, akik a társadalomból kivonulva sajátos mikroközösségekben élnek, így a rendező ismét az empatikus kívülálló helyzetében találta magát. A riportokból álló könyvből azonban hiányzott a részeket egyben tartó központi sztori, amit végül ő maga pótolt. A nomádok földje így nemcsak abban különbözik Zhao korábbi munkáitól, hogy itt jóval több a fikció, mint korábban, de itt dolgozott először ismert színészekkel is.
Bár az első két filmje is dramatizált történet, de a főszereplők a saját életüket, a megélt tapasztalataikat tárják fel a kamera előtt. A nomádok földje esetében Zhao azonban úgy érezte, szükség van egy olyan központi figurára, akivel a néző be tud lépni ebbe a különös világba. Fern tehát egy olyan kitalált karakter, aki nemcsak összefogja, de végig is kalauzolja a nézőt a filmen. Igaz, maga Frances McDormand mintha nem is színészként, hanem önmagaként lenne jelen (a színésznő beceneve Fran, a Fern ennek egy nagyon közeli alakmása). Nem véletlen persze az sem, hogy éppen a hatvanegy éves színésznő vásárolta meg a könyv jogait, a személyes háttere és habitusa ugyanis igen közel áll a könyvben bemutatott alakokhoz.
Zhao nagyon tudatosan erősít rá arra, hogy a fiktív Fern a valóságos Fran egy lehetséges alteregója. A nomádok földje másik profi színésze, David Strathairn McDormand régi barátja, de a filmben több személyes ismerőse és privát használati tárgya bukkan fel. Ezek már önmagukban is személyessé, azaz bensőségessé teszik a filmet, de Zhao egyenesen valamiféle gyermeki figuraként ábrázolja a hősnőt. Frances McDormand nemcsak önmagából adott sokat a karakterhez, de abban is fontos szerepe volt, hogy a legkülönfélébb amatőr szereplőkkel rögzített jelenetek is egészen egységesnek hatnak.
Hiába most először dolgozott együtt hollywoodi sztárokkal, Zhao tulajdonképpen ugyanazt kérte a profi színészektől, mint a többiektől, azaz nyíljanak meg és úgy formálják meg a karaktereket. Így nemcsak szinte észrevétlenné szűkül a szakadék a rutinos profi színészek és a kamera előtt most először beszélő figurák jelenléte között, de ezúttal sem érezzük valamiféle természetfilmes kukkolásnak, távolságtartó szociológiai tanulmánynak a kirajzolódó tablót.
Chloé Zhao a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal
Mindezt ismét úgy sikerült elérni, hogy a stáb hónapokig maga is nomádként élt és utazott a filmben bemutatott emberekkel. Erre nemcsak azért volt szükség, mert így közvetlen közelről figyelhették ezt az életvitelt, de az alanyok bizalmát is elnyerték. Kíváncsisággal és megértéssel fordultak ezekhez az emberekhez és miután meghallgatták őket, nem tűntek el. A nomádok földje portréi hitelesek és őszinték, amit a néző is rögtön érez, így képes kapcsolódni hozzájuk akkor is, ha soha nem aludt még lakóautóban az arizonai sivatagban.
A dokumentarista megközelítés ezúttal is éteri költőiséggel találkozik. Zhao és az operatőr/élettárs Joshua James Richards közös munkamódszere már az első közös munkájuk óta az, hogy még az előkészületek során jó előre eldöntik, hogy nézzen ki a film, azaz milyen lencséket fognak használni és hogyan veszik majd fel a jeleneteket. A forgatás megkezdése előtt tehát szigorú szabályokat állítanak fel maguknak, majd amikor megérkeznek a helyszínre, az adott körülményeknek megfelelően próbálják a saját szabályaikat követni.
A filmjeikkel kapcsolatban gyakran emlegetett vizuális szépség oka a rendező bevallása szerint éppen az, hogy a saját maguk állította korlátok miatt folyamatosan kreatívnak kell lenniük. Szintén folyamatosan egyensúlyoznak az előre megírt forgatókönyv, illetve a végül kialakuló jelenetek között. Az önmagukat adó szereplők törvényszerűen nem mindig úgy mondják a mondatokat, nem mindig úgy viselkednek, mint korábban. Zhao ilyenkor nem ragaszkodik az előzetes tervekhez, hanem az ösztöneit követve megy a történésekkel.
Chloé Zhao és Frances McDormand A nomádok földje forgatásán
Irány az örökkévalóság
Miközben 2018 őszén A nomádok földje intim forgatása zajlott, Zhao már gőzerővel dolgozott egy tökéletesen másfajta film, az Örökkévalók munkálatain. A legnagyobb titokban készülő szuperprodukcióról jelenleg csupán annyit lehet tudni, hogy az Amerika Kapitány, a Fantasztikus Négyes és egy sor híres szuperhős megalkotójaként ismert Jack Kirby egy kevéssé ismert képregényéből készül. A sztori nagy vonalakban annyi, hogy egy Földön rejtőző csapatnyi halhatatlan idegen fogja megvédeni a bolygót a gonoszok támadásától. A filmet az önmagát nagy Marvel-rajongónak tartó Zhao nemcsak rendezi, de írja is. Ráadásul korántsem holmi bérmunkáról vagy agyelszívásról van szó: a sztorit ő maga pitchelte a Marvel univerzum mindenható urainak, akik igent mondtak a lehetőségre.
Első hallásra kimondottan meglepő lehet, hogy a kis léptékű meditatív emberi drámái után Zhao a kortárs hollywoodi gépsor legnagyobb ipari termékén fog dolgozni. A hivatalos marketingszöveg szerint persze az író-rendező teljesen szabad kezet kapott. A Marvel ismerői persze jól tudják, ezt eddig minden egyes filmnél hangsúlyozta a PR-osztály, miközben csak keveseknek sikerült valóban egyedi ízt csempészni a szigorúan uniformizált filmfolyamba.
Chloé Zhao a Comic Conon
A saját alkotói vízió narratíváját erősítette az a nemrég csepegtetett információ is, hogy Zhao sikerrel érte el, a szokásos zöld hátterek helyett valódi helyszíneken forgassanak. A producerek állítólag arra is rácsodálkoztak, hogy a számítógéppel generált naplementék helyett felvett valódiak mennyire jól néznek ki a vásznon. Ami még szintén bizakodásra adhat okot, az a változatos és izgalmas színészgárda. Olyan egymástól különböző arcok tűnnek majd fel, mint Gemma Chan, Kumail Nanjiani, Kit Harington, Salma Hayek, vagy Angelina Jolie. Zhao ugyan nem beszélhet a filmről, de azt azért elárulta, hogy ebben az esetben is azt a fajta intimebb és személyesebb karakterformálást kérte tőlük, mint Frances McDormand esetében.
Bár az Örökkévalók bemutatójára még várni kell, a tulajdonképpeni végeredménytől függetlenül Chloé Zhao ma az egyik legérdekesebb hang az amerikai filmiparban. A nomádok földje elképesztő díjesője (amiben azért a film érdemeit nem tagadva szerepe volt a kurta-furcsa díjszezonnak is) megnyitotta a kapukat a még mindig szemtelenül fiatal rendező előtt. A hírek szerint Zhao már dolgozik egy teljesen új szemszögű Drakula-feldolgozáson, illetve az egyik első afro-amerikai marshal, Bass Reeves életrajzi filmjén. Akár a nagyobb költségvetésű fikciók, akár a kisebb léptékű szerzői filmek felé indul majd, minképpen sokat hallunk még róla.
Ő maga egyébként minden filmjére úgy tekint, mint egy jól sikerült kollaborációra, amiben minden résztvevő elégedetten és örömmel vesz részt. Zhao többször hangsúlyozta, szeretné magát újabb és újabb kihívások elé állítani, de ebben az iparágban csak úgy maradhat sikeres, ha továbbra is autentikus tud maradni. Ha ezen alapelveihez továbbra is tartja magát, akkor tényleg izgalmas filmek várnak még ránk.
