Filmhu: Olyan kísérleti filmről van szó, ami nem egészen úgy készült, hogy megnyomtad a kamerán a rec gombot…
Lichter Péter: Ez a film tulajdonképpen egy „műfaji” darab: ez az úgynevezett found footage, vagy recycled cinema, amely talált nyersanyagok újravágását jelenti. Az 50-es évek óta többé-kevésbé folyamatosan jelen lévő filmtípusról van szó. Bizonyos szempontból „megúszós” ez a műfaj, mert nem kell hozzá a szó szoros értelmében forgatni. Vennünk kellett hozzá egy vetítőt, valamint nyersanyagot, ez utóbbi antikváriumokban és az Ecseri piacon például könnyen beszerezhető. A filmbe dán pornófilmekből és egy NDK-s ifjúsági filmből kivágott nyersanyagot használtunk fel, ezekre öntöttünk rá szinte mindent, ami folyékony: körömlakkot, tintát, szemfestéket, tejet stb. Jó esetben sikerült is levetítenünk, amit ezután kamerával rögzítettünk. Rossz esetben a nyersanyag totálkáros lett a rákerülő anyagoktól, de a vetítő is megsínylette a próbálkozásaink egy részét.
Filmhu: A vágás gondolom ennél jóval tudatosabb koncepció szerint zajlott...
L. P.: Igen, első körben a pornót próbáltam meg átalakítani egy esztétikus-erotikus absztrakt képfolyammá, majd mindezt igyekeztem valamiféleképpen kontextualizálni: az ifjúsági filmből kivágott gyerek képe adja a keretét ennek a végtelennek tűnő képáradatnak. Ez a fajta szerkesztésmód abba az irányba tereli a nézőt, hogy valamilyen történetet alakítson ki magában. Eddig körülbelül két-három verziót hallottam, és ezektől általában nem is nagyon térnek el.
Filmhu: Mennyire lehet a filmet a néző Rorschach-tesztjének tekinteni?
L. P.: A Rorschach-teszt annyiban lehet érvényes erre a filmre, hogy a nézők nem egy egyértelmű történetet, hanem inkább egy bizonyos hangulatot kapnak a filmtől. A kép és a hang összeillesztésénél is az volt a fő célom, hogy hol párhuzamok, hol ellenpontok kialakításával megteremtsem ezt a szinte hipnotikus hangulatot.
Filmhu: Digitális kamerával rögzítetted a filmet. Került bele bármilyen digitális effekt?
L. P.: Nem, minden, ami a filmen látszik, a szemem előtt zajlott akkor és ott, és hozzá kell tennem, sokkal szebb, intenzívebb látványt nyújtott az „élőkép”, mint a felvétel.
Filmhu: Lehetne, érdemes lenne ezekből élő performanszokat rendezni?
L. P.: Igen, egy cseh vágóról például tudok, hogy csinál ilyen performanszokat.
Fotó: Valuska Gábor
Filmhu: Előző filmjeidhez hasonlóan a Félálom is az úgynevezett kísérleti filmek kategóriájába tartozik. Mit gondolsz erről az elnevezésről?
L. P.: Érdekes kérdés, mert a PhD program keretein belül pont azzal a témával szeretnék majd foglalkozni, hogy vajon ez egy ma is létező kategória, vagy csak egy bizonyos filmtörténeti szakaszon belül érvényesíthető fogalom. Bizonyos tekintetben a hatvanas évek avantgarde hagyományai ma is élnek: videoklipek, főcímek stb. formájában kerültek be a mainstream világába. Az új technikák és médiumok megjelenésével pedig újra elindulhatna egy filmnyelvi útkeresés. Az archaikusnak számító technikákkal való kísérletezés, mint amilyenek az én filmjeim is, inkább csak amolyan szigetek - a filmnyelv új útjai biztosan nem erre vezetnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy perspektíva nélküli lenne az általam választott irány, én legalábbis nagyon sok lehetőséget látok benne. A kísérleti film tehát azért sem igazán találó elnevezés, mert az én filmjeim például szervesen illeszkednek egy hagyományba, és nem valami teljesen újat próbálnak meg létrehozni. Pornófilmek szétégetésével készült filmet ugyan még nem láttam, de nagyon meglepődnék, ha én lennék az első, aki ezt kitalálta.
Filmhu: Mintha az utóbbi években újra előtérbe került volna a super 8-as technika. Szerinted mi ennek az oka?
L. P.: Általános tendencia, hogy az új nyersanyagokat először az avantgarde alkotók fedezik fel maguknak, ami azután lassan beszivárog a köztudatba, majd amikor már kikerültek onnan, az avantgarde újra birtokba veszi azt. Nemcsak a super8, de a 80-as, 90-es években elterjedt videokamerák is kezdik reneszánszukat élni.
Filmhu: Milyen reakciókkal találkoztál eddig a filmeddel kapcsolatban?
L. P.: A Szegedi Super 8-as Fesztiválon megosztott közönségdíjat nyert, itt nem voltam jelen, de felteszem, annak a 25 embernek tetszett, aki látta. Ezenkívül egyelőre csak a barátok véleményére tudok hagyatkozni. A leggyakoribb kritikai észrevétel a film hosszára vonatkozott: sokan úgy gondolták, egy percet még ki lehetett volna vágni. Én is úgy látom, hogy van ebben némi igazság, bár erre azt is válaszolhatnám, hogy „don't like fish 'n' chips, don't eat fish 'n' chips”. De az általános visszajelzés alapvetően pozitív volt.
